Charles H. Spurgeon - Ígéret szerint

6. Az elválás

„De mit mond az Írás? „Űzd el a rabszolga-nőt és a fiát, mert nem örökölhet együtt a rabszolganő fia a szabad asszony fiával.” (Gal 4,30)

Izsák és Izmael egy ideig együtt éltek. Az önmaga üdvözítésében és az ígéretben hívő ember évekig ugyanannak a gyülekezetnek a tagjai lehetnek, de nem értenek egyet, és nem lehetnek boldogok együtt, mert elveik homlokegyenest ellentétesek. Ahogy az igazi hívő növekszik a kegyelemben, és belép a lelki felnőttkorba, egyre kellemetlenebbé válik a külsőségekben vallásos ember számára, és a végén kiderül, hogy semmilyen közösségük nincs egymással. El kell válniuk egymástól, és ez az az Ige, amely beteljesül az izmaeliták számára: „Kergesd el ezt a szolgálót a fiával együtt, mert nem örökölhet ennek a szolgálónak a fia az én fiammal, Izsákkal!” Akármilyen fájdalmas is az elválás, Isten akarata szerint történik, és szükségszerű. Az olaj nem keveredik a vízzel, és a természet szerint született ember vallásossága sem egyeztethető össze azzal, ami ígéret szerint születik, és ígéret által tartatik meg. Szétválásuk csupán külső megnyilvánulása egy olyan különbségnek, amely mindig is létezett.

Izmaelt elküldték, de ő nem bánta, mert nagyobb szabadságot talált az ország vad törzseinél, akik között hamarosan nagy ember vált belőle. Jól ment a sora, és hercegek apja lett. Megtalálta a neki való helyet a tágas világban; ott tiszteletet vívott ki, és hírnevet szerzett annak nagyjai között. Gyakran előfordul, hogy a test szerint vallásos embernek kitűnő tulajdonságai vannak, és mivel arra vágyik, hogy tündököljön, igyekszik társaságban forogni, ahol megbecsülik és tekintélyt szerezhet. A világ bizonnyal szereti a maga embereit. A becsvágyó vallásos többnyire elhagyja a barátait, és nyíltan kijelenti: „Felhagytam az ódivatú vallásossággal. A hívők jók voltak, amíg szegény voltam, de most jómódú lettem, és „menő“ emberek között kell mozognom.” Így is tesz, és elnyeri jutalmát. Izmael kivette a részét az életből, és sohasem vágyott arra, hogy részesüljön a mennyei szövetségben és annak titokzatos áldásaiban. Ha az olvasó szabadabban és otthonosabban érzi magát egy társaságban, mint Isten gyülekezetében, akkor tudnia kell, hogy a világhoz tartozik, és nem szabad becsapnia magát. Amilyen a szíve, olyan ő maga is. Semmilyen erőszak nem változtathatja Izmaelt Izsákká, sem a világias embert a menny örökösévé. Külsőségekben és a jelenvaló életben az ígéret örököse úgy tűnik, nem a jobb részt választotta. Ez nem is várható, hiszen akik a jövőbeli örökséget választják, készek elfogadni a jelen megpróbáltatásait.

Izsáknak olyan szenvedéseket kellett megtapasztalnia, amilyenekkel Izmael sohasem találkozott: kigúnyolták, és végül az oltárra kötözték, de Izmaellel semmi ilyesmi nem történt. Neked, aki Izsákhoz hasonlóan az ígéret gyermeke vagy, nem szabad irigyelned azokat, akik a jelenvaló élet örökösei, bár sorsuk könnyebbnek tűnik, mint a tiéd. Erre nagy a kísértés, amint azt a zsoltáros példája mutatja, aki szomorkodott a gonoszok jóléte miatt. Ezzel a bosszankodással bizonyos mértékig saját hitbeli döntésünket vonjuk vissza: nem egyeztünk-e bele, hogy inkább a jövőben kapjuk meg részünket, mint a jelenben? Vagy megbántuk az alkut? Sőt, abszurd dolog irigyelni azokat, akik maguk is sajnálatra méltóak! Az ígéret elvesztése gyakorlatilag mindennek az elvesztése, és az önigaz emberek elveszítették az ígéretet. E világias vallásosaknak nincs mennyei világosságuk és életük, és nem is vágynak rá. Micsoda veszteség sötétben élni és nem tudni róla! Elég vallásosak ahhoz, hogy tiszteljék őket az emberek, és nyugodt legyen a lelkiismeretük, de ez siralmas nyereség, ha Isten szemében gyűlöletesek.

Nem éreznek semmilyen belső harcot és vívódást, az új ember nem küzd bennük a régivel; és így élik le az életüket gondtalanul, semmit sem tudva, amíg el nem érkezik a vég. Micsoda nyomorúság ennyire félrevezettetni! Ismét csak azt mondom, ne irigyeld őket. Sokkal jobb Izsák élete a maga áldozataival, mint Izmaelé a maga függetlenségével és vad szabadságával; mert a világias ember minden nagysága rövidesen véget ér, és semmit sem hagy maga után, csak olyasmit, ami még nyomorúságosabbá teszi az örök életet.

Ne gondold, hogy a hívők boldogtalanok. Ha csak ebben az életben reménykednénk, valóban nyomorultak lennénk, de az ígéret bevilágítja egész életpályánkat, és áldottá tesz bennünket. Isten mosolya, amit hit által megláthatunk, az öröm teljességét nyújtja nekünk. Hozzák a hívőt a lehető leghátrányosabb helyzetbe, fessék le a legsötétebb színekkel, vegyék el tőle nemcsak kényelmét, de legalapvetőbb szükségleteit is – még így is jobb a keresztyén legrosszabb helyzete, mint a világi ember legjobb helyzete. Hadd legyen Izmaelé az egész világ, adjanak neki annyi világot, amennyi csillag van az éjszakai égen, én akkor sem fogom irigyelni. A mi osztályrészünk az, hogy felvegyük a keresztünket, és Istennel együtt idegenek legyünk ebben az országban, ahogy minden ősünk is az volt; mert az ígéretet, bár távolinak tűnik mások számára, elfogadjuk és hit által magunkévá tesszük, és benne már idelent megtaláljuk a mennyet. Istennel és népével maradva sorsunkat sokkal jobbnak tartjuk, mint e világ legnagyobb és legtiszteletreméltóbb gyermekeinek sorsát. Urunk második eljövetelének és saját örök dicsőségünknek a reménysége elégséges ahhoz, hogy elégedetten éljünk, amíg az Ő megjelenésére várunk.

Ez a különbség a földön szomorú szétválasztáshoz vezet a halálban. A rabszolganő gyermeke elvettetik az örökkévalóságban és jelenleg is. Senki sem léphet be a mennybe, aki saját cselekedetei alapján tart rá igényt, vagy azzal dicsekszik, hogy saját erejéből nyerte el. A dicsőség azoknak van fenntartva, akik kegyelem által üdvözülnek, és senki sem léphet be oda, aki önmagában bízik. Milyen szörnyű lesz, amikor kiűzetnek azok, akik azon fáradoztak, hogy megerősítsék saját igazságukat, és nem akarták magukat alávetni Krisztus igazságának! Hogy fogják majd ezek irigyelni azokat az alázatosakat, akik boldogan fogadták a Jézus vére általi bűnbocsánatot! Akkor majd rájönnek saját ostobaságukra és gonoszságukra, amiért megvetették Isten ajándékát, előnyben részesítve saját igazságukat Isten Fiának igazságával szemben! Amiként az Izmael illetve Izsák által képviselt emberek útjai végül szétválnak, ugyanúgy nem szabad összekeverni azokat az alapelveket, amelyen nyugszanak, mert azok semmiképpen sem összeegyeztethetők. Nem üdvözülhetünk részben a magunk erejéből, részben Isten ígérete által. Száműznünk kell fejünkből az üdvözülés kiérdemlésének gondolatát, és el kell vetnünk annak minden formáját. Ha olyan oktalanok vagyunk, hogy részben a kegyelemben, részben pedig saját érdemeinkben bízunk, akkor egyik lábunkkal a sziklán, a másikkal pedig a tengeren állunk, és bizonyosan elesünk. A cselekedetek és az üdvözülés dicsősége nem keverhetők össze. Vagy tisztán kegyelem, vagy tisztán cselekedetek, vagy tisztán isteni, vagy tisztán emberi, de nem lehet félig ilyen, félig olyan. Hagyjunk fel azzal a hiábavaló próbálkozással, hogy egyesítsünk két olyan elvet, amelyek olyan összeférhetetlenek, mint a tűz és a víz. Az ígéret, és egyedül az ígéret lehet reménységünk alapja, és fel kell hagynunk a törvényeskedéssel, mert az összeférhetetlen a kegyelem általi üdvözüléssel. Nem lehet a testben kezdeni, és azt remélni, hogy lélekben-szellemben válunk tökéletessé. Az Úr népének az ókorban tilos volt kevert magot vetnie, vagy részben lenből, részben gyapjúból készült ruhát viselnie; számunkra pedig tilos keverni az irgalmat és az érdemet, a kegyelmet és tartozást. Valahányszor felmerül az érdemek, érzések vagy szertartások általi üdvözülés gondolata, késedelem nélkül el kell vetnünk, legyen mégoly kedves is számunkra, mint Izmael volt Ábrahám számára. A hit nem látás, a szellem nem test, a kegyelem nem érdem, és sohase feledjük ezt a megkülönböztetést, nehogy súlyos tévedésbe essünk, és elveszítsük az örökséget, amely csak az ígéret szerinti örökösöké.

Íme a mi hitvallásunk:

„Tudjuk, hogy az ember nem a törvény cselekedetei alapján igazul meg, hanem a Krisztus Jézusba vetett hit által. Ezért mi is Krisztus Jézusban hittünk, hogy megigazuljunk a Krisztusban való hit, és nem a törvény cselekvése által, mert a törvény cselekvése által nem igazul meg egy ember sem” (Gal 2,16).

És íme a megkülönböztetés világos vonala, ami üdvözülésünk módszerét illeti, és mi azt kívánjuk, hogy világos és nyilvánvaló legyen:

„Így tehát most is van maradék a kegyelmi kiválasztás szerint; ha pedig kegyelemből van, akkor már nem cselekedetekért, mivel a kegyelem akkor már nem volna kegyelem” (Róm 11,5-6).

Kedves olvasó, érted ezt?