Charles H. Spurgeon - Ígéret szerint

10. A hívők különleges kincse

Isten ígéretei a hívők különleges kincsei: bennük van a hit öröksége. A szövetség Istenének összes ígérete a miénk, a személyes tulajdonunk. Hit által kapjuk és fogadjuk el őket, és azok alkotják valódi gazdagságunkat. A jelenben is birtoklunk és élvezhetünk bizonyos dolgokat, de vagyonunk tőkéje, birtokunk nagy része Istenünk ígéretében van. Amit a kezünkben tartunk, csak előlege annak a kegyelemből való mérhetetlen jutalomnak, amit kellő időben kifizet nekünk.

Az Úr kegyelmesen már most megad nekünk minden dolgot, amire szükségünk van ehhez az élethez és a kegyességhez, de legcsodálatosabb áldásait az eljövendő időkre tartogatja. A naponta tőle kapott kegyelem csupán költőpénz - az utazási költségekre úton hazafelé -, de nem vagyon. A gondviselésszerű ellátmányok menet közben kiosztott fejadagok, de ez nem a szeretet végső lakomája. Lehet, hogy hiányoljuk az útszéli étkezéseket, de mi a Bárány Vacsorájára megyünk. A tolvajok elrabolhatják tőlünk készpénzünket, de különleges kincsünk el van rejtve Krisztusnál, Istenben, tehát nem kell attól tartanunk, hogy elveszítjük. A kéz, amely azért vérzett, hogy a miénk lehessen ez a kincs, meg is tartja nekünk.

Nagy öröm az ígéretekben való részesedésünk teljes bizonyossága, de ezt az örömteli érzést elveszíthetjük, és lehet, hogy nehéz lesz újra megtalálnunk, ám az örök örökség bizonyosan a miénk lesz. Bár jó, ha az ember kezében ott van birtoklevelének másolata, és sok örömet lelhet az olvasásában, de valami véletlen folytán elvesztheti vagy ellophatják. Iratainak elvesztése azonban nem jelenti jogainak elvesztését. Birtoklevelének kellemes olvasgatását félbe kell ugyan szakítania, de a birtokhoz való joga nem sérül. A szövetség ígéretét minden örököstárs kegyelemből kapja, és ez a kegyelem nem vész el. Sok esemény megrendítheti a hívő biztonságérzetét, de „az ígéret bizonyos minden hívő számára.” A mi legértékesebb vagyonunk nem az ígéretben való jelenbeli vigaszunkban és bizalmunkban van, hanem magában az ígéretben, és abban a dicsőséges örökségben, amit biztosít számunkra. Örökrészünk nem a Jordán innenső oldalán van. Lakóhelyünk nem a jelen határain belül található: messziről látjuk, és várunk rá, hogy gyönyörködhessünk benne azon a nevezetes napon, amikor szövetségkötő Főnk megjelenik dicsőségben, és egész népe vele lesz. Isten gondviselése földi járandóságunk, Isten ígérete viszont mennyei örökségünk.

Elgondolkodtál-e valaha azon, hogy Isten miért az ígéretei által gondoskodik választottjairól? Azonnal kioszthatta volna az áldásait anélkül, hogy szándékait előre bejelentette volna. Ily módon elkerülhette volna, hogy szövetséget kössön velük. A dolgok természete szerint nem volt szükségszerű az ígéreteknek ez a terve. Az Úr megadhatta volna nekünk mindazt a kegyelmet, amire szükségünk van, anélkül, hogy elkötelezte volna magát. Isten – nagy hatalmával és céltudatosságával – titokban elhatározhatta volna, hogy mindent, amit a hívőkért tesz, anélkül teszi, hogy beavatta volna őket isteni terveibe. Sok rendeletét titokban tartotta a világ teremtése óta, akkor miért nyilatkoztatta ki áldásainak célját? Miért van az, hogy nyilvánosan kijelentett ígéretei szerint bánik a hívőkkel – az Éden kapujától a mai napig egészen életük földi végéig.

A kérdésben benne van a válasz. Először is, nem lehetnénk hívők, ha nem lenne egy ígéret, amiben hihetünk. Ha az üdvösség a hiten alapszik, Istennek kell tennie egy ígéretet, amin a hit gyakorolhatja magát. A hit általi üdvözülés tervét azért választotta Isten, mert ez illik legjobban a kegyelem elvéhez; és ez a terv szükség-szerűvé teszi az ígéreteket, hogy a hitnek meglegyen mind a tápláléka, mind az alapja. Az ígéret nélküli hit olyan lenne, mint egy láb talaj nélkül, amin állhatna; és az ilyen hit – ha egyáltalán hitnek nevezhető – méltatlan lenne a kegyelem tervéhez. Miután Isten a hitet tette meg az evangélium nagy parancsává, a hit az evangélium törvényének lényeges részévé vált.

Elragadó gondolat, hogy a mi hűséges Istenünk szándékosan ígér meg nekünk jó dolgokat, hogy kétszer élvezhessük őket: először hit által, másodszor pedig amikor valóra válnak. Mivel ígéret által ad, kétszer ad; és mi is kétszer kapunk, hit által elfogadva az ígéretet. Sok ígéret beteljesülésének ideje nem a távoli jövőben van, mert hit által megvalósítjuk az ígéretet, és a várt áldás előjelei örömmel töltik el szívünket jóval az áldás elérkezése előtt. Jó példa erre az ószövetségi szentek hite. Isten megígérte az Utódot, akiben a népek áldást nyernek, és ez az ígéret volt a hit indítéka, a reménység alapja és az üdvözülés indítéka sok ezer hívő számára, mielőtt Isten Fia ténylegesen megjelent az emberek között. Nem ezt mondta-e Urunk: „Ábrahám... megláthatja az én napomat: meg is látta, és örült is” (Jn 8,56)? A hívők nagy ősatyja látta eljönni Krisztus napját Isten ígéretének látcsövén keresztül, a hit szemével, és bár Ábrahám nem érhette meg eme ígéret beteljesülését, mert meghalt az Úr eljövetele előtt, akárcsak Izsák, Jákób és sok más szent, de bízott Krisztusban, örvendezett Krisztusban, szerette és szolgálta Krisztust. Mielőtt Jézus megszületett Betlehemben, és feláldoztatott a Golgotán, az ószövetségi hí-vők már látták őt, és boldogok voltak. Az ígéret Üdvözítőt adott nekik, mielőtt az Üdvözítő ténylegesen megjelent. Így van ez velünk is most: az ígéret segítségével még sohasem látott dolgok birtokába jutunk. Előrelátás által az eljövendő áldást jelenvalóvá tesszük a magunk számára. A hit elfeledteti az időt, megszünteti a távolságot, és azonnal birtokba veszi a jövőbeli dolgokat. Az Úr még nem adta meg nekünk, hogy csatlakozhassunk a mennybeli hallelujához: még nem léptünk át a gyöngykapun, és nem jártunk az átlátszó aranyból készült utcákon, de eme boldogság ígérete átvilágít nyomorúságunk homályán, és ízelítőt ad a dicsőségből. Hit által diadalmaskodunk, mielőtt kezünk ténylegesen megragadná a pálmaágat. Hit által együtt uralkodunk Krisztussal, mielőtt fejünkre tennék a soha el nem halványuló koszorút. Sokszor láttuk a menny hajnalát, miközben megpillantottuk az ígéretből áradó fényt. Amikor hitünk erős volt, felmásztunk oda, ahol Mózes állt, és láttuk a tejjel és mézzel folyó országot. Amikor az ateisták kijelentették, hogy Égi Város nem létezik, mi ezt válaszoltuk: „Vajon nem láttuk-e a Gyönyörűséges Hegyekről?” Eleget láttunk az ígéret által, hogy bizonyosak lehessünk a dicsőségben, amelyet az Úr készített azoknak, akik szeretik Őt; így hát megízleltük az első kortyot az ígért üdvösségből, és megtaláltuk benne teljes és végső örömünk biztosítékát.

Nem lehetséges, hogy Istennek az ígérettel az volt a szándéka, hogy elterelje a figyelmünket a látható dolgokról, és rátelje a láthatatlan és hitbeli dolgokra? Aki Isten ígéretén él, az egy más atmoszférába emelkedett, mint amelyik a mindennapi élet mélyen fekvő völgyeiben nyomaszt minket. „Jobb az Úrban bízni, mint az emberekben reménykedni. Jobb az Úrban bízni, mint főemberekben reménykedni” (Zsolt 118,9). És valóban így van, mert ez jobb, nemesebb, fel-emelőbb. Szükségünk van arra, hogy az isteni erő felemeljen minket eme magasztos bizalom magasságába, mert lelkünk hajlamos a sárba ragadni. Sajnos, akadályoz minket bálványimádásig menő vágyunk, hogy megnézzük, megérintsük és megfogjuk a dolgokat: bízunk érzékeinkben, de túl érzéketlenek vagyunk ahhoz, hogy bízzunk Istenben. Ugyanaz a szellem, amely arra késztette Izráelt, hogy így kiáltson a pusztában: „Készíts nekünk isteneket, hogy előttünk járjanak!”, minket arra késztet, hogy olyasmi után sóhajtozzunk, ami megérinthető, amit bizalmunk megragadhat. Áhítozunk a bizonyítékokra és a jelekre, és nem fogadjuk el, hogy az isteni ígéret biztosabb és megbízhatóbb, mint a látható dolgok. Így hát látható jelek és bizonyítékok után epekedünk, amíg rá nem kényszerülünk, hogy kipróbáljuk a biztosabb és megbízhatóbb dolgokat, amelyek láthatatlanok. Áldott dolog Isten gyermeke számára, ha el kell hagynia az átmeneti dolgok homokját az örök dolgok sziklájáért, elhívva arra, hogy az ígéret szabálya szerint járjon.

Ezenkívül az ígéretek segítségünkre vannak abban, hogy az Úrra várjunk. Amikor a hívő elhiszi az ígéretet, Isten gyermeke tudja, hogy Isten létezik, és megjutalmazza azokat, akik szorgalmasan keresik Őt. Hajlamosak vagyunk eltávolodni a valóságos Istentől. Az anyag világában élünk és mozgunk, és lenyűgöznek minket a hatásai. Testünket valóságosnak érezzük, amikor fájdalmat érzünk, és a világot is valóságosnak érezzük, amikor cipelnünk kell a keresztjét; de a test szegényes sátor, a világ pedig csupán buborék. E látható dolgok lényegtelenek, de gyakran tartósnak tűnnek számunkra. Tudnunk kell, hogy a láthatatlan dolgok éppoly valóságosak, mint a láthatóak, sőt még valóságosabbak. Szükségünk van egy élő Istenre ebben a haldokló világban, és közel kell kerülnünk hozzá, különben kudarcot vallunk. Az Úr arra oktatja embereit, hogy miként vegyék észre Őt. Az ígéret része ennek az oktatási folyamatnak.

Amikor az Úr hitet ad nekünk, és mi bízunk az ígéretében, akkor kerülünk szemtől szembe vele. Ezt kérdezzük: „Ki tette ezt az ígéretet? Ki fogja teljesíteni?”, és így gondolataink a dicsőséges Jahve közelébe jutnak. Érezzük, mennyire szükségünk van rá hívő életünk egész rendszerében, és hogy Ő mennyire valóságosan belép abba, úgyhogy benne élünk, mozgunk, létezünk. Ha az ígéret felvidít minket, az csak azért van, mert Isten áll mögötte, hiszen az ígéret puszta szavai semmit sem jelentenek számunkra, kivéve, ha Isten szájából erednek, aki nem hazudhat, és olyan kéz dolgozta ki, amely nem hibázhat. Az ígéret az isteni cél megjövendölése, az eljövendő áldás előjele; valójában annak a jele, hogy Isten közel van hozzánk. Csak Istenre hagyatkozhatunk, hogy teljesítse ígéreteit, és ez az egyik oka annak, hogy Ő az ígéret módszere szerint bánik velünk. Talán, ha az Úr az ajtónk elé dobta volna a kegyelmét anélkül, hogy előzőleg utalt volna az érkezésére, akkor nem érdekelt volna minket, hogy ki hozta. Ha rendszeresen küldte volna, ahogy a nap is felkel minden reggel, akkor talán semmibe vettük volna, mint a természeti törvények következményét, és elfelejtettük volna Istent gondoskodásának rendszeressége miatt. Bizonyára nélkülöztük volna Isten létezésének és szeretetének azt a nagy próbatételét, aminek alá vagyunk vetve, amikor olvassuk az ígéretet, elfogadjuk hit által, hivatkozunk rá imáinkban, és látjuk, hogy kellő időben beteljesül.

Az isteni bőkezűség rendszeressége, amelynek célja a hit fenntartása és gyarapítása lenne, csak gyengítené azt. Aki állami segélyből vásárolja mindennapi kenyerét, az hajlamos elfelejteni, hogy Isten keze van a dologban. Nem kellene így lennie, de mi keményszívűek vagyunk, és az emberi gondoskodás állandósága ide vezet.

Nem lepődnék meg, ha azok az izráeliták, akik a pusztában születtek, és minden reggel mannát gyűjtöttek éveken keresztül, egy idő után már nem csodálkoztak volna rajta, vagy nem látták volna benne Isten kezét. Szégyenletes ostobaság! De milyen gyakori! Sokan máról holnapra éltek, és minden kenyérmorzsában Isten kezét látták, aztán a jóságos Isten jóra fordította a sorukat, és rendszeres jövedelemre tettek szert, amit minden gond nélkül megkaptak, és nemsokára kezdtek úgy tekinteni rá, mint saját iparkodásuk eredményére, és többé nem dicsérték az Úr szerető gondoskodását. Szörnyű állapot lehet az Úr tudatos jelenléte nélkül élni – külső ellátásban részesülni, de nem Isten által; fennmaradni Isten keze nélkül! Akkor már jobb lenne szegénynek, betegnek vagy szám-űzöttnek lenni, ami rákényszerítene minket, hogy közelebb kerüljünk mennyei Atyánkhoz. Hogy elkerülhessük Isten elfelejtésének átkát, az Úr a legnagyszerűbb áldásait összekapcsolta az ígéreteivel, és rájuk hivatkozva előhívta bennünk a hitet. Nem engedi meg, hogy irgalma fátyol legyen, amely eltakarja arcát szeretetünk szemei elől, hanem ablakká teszi, amelyen keresztül Őreá tekinthetünk. Az Ígérettevő látható az ígéretben, keze pedig látható az ígéret teljesítésében; így menekülünk meg az ateizmustól, ami ott ólálkodik az ember szívében.

Azt hiszem, nem árt megismételni, hogy Isten az ígéret uralma alá helyez minket, hogy növekedhessünk a hitben. Hogyan létezhetne hit ígéret nélkül? Hogyan növekedhetne a hit, ha nem értenénk meg egyre többet az ígéretből? Az ínség órájában eszünkbe kell jutnia, hogy mit mondott Isten: „Hívj segítségül engem a nyomorúság idején, és én megszabadítlak” (Zsolt 50,15). A hívő ember elhiszi ezeket a szavakat, segítségül hívja Istent, és megszabadul; így megerősödik, és dicsőíti az Urat.

Néha a hívő azt tapasztalja, hogy az ígéret nem teljesül azonnal, hanem várnia kell rövidebb-hosszabb ideig. Ez kiváló gyakorlat a hit számára, mert próbára teszi őszinteségét és erejét: ez a próba bizonyosságot nyújt a hívő számára, és vigasszal tölti el. Isten a maga idejében válaszol az imára, megadja az ígért jótéteményt, a hit győzelmet arat, Isten pedig megdicsőül; de időközben a késedelem türelmessé tette a reménységet, a könyörület pedig kétszer olyan értékessé vált. Az ígéretek edzőpályát biztosítanak a hit számára: oszlopok és ugrólécek fiatal hitünk atlétikai edzéséhez, amelyek használatával az megerősödik, és képes áttörni egy seregen, vagy átugrani egy falon. Ha a bizalmunk Istenben szilárd, nevetünk a lehetetlenségen, és így kiáltunk: „Meglesz!”; de ez csak úgy lehetséges, hogy van egy csalhatatlan ígéret, amellyel a hit felövezheti magát.

Azok az ígéretek, amelyek még nem teljesültek, segítik előrehaladásunkat a hitéletben. Nagy és becses ígéretek bátorítanak minket, hogy a magasabb dolgokra törekedjünk. Az eljövendő jó kilátása megerősít minket, hogy kitartsunk és előrenyomuljunk. Te és én olyanok vagyunk, mint a kisgyerekek, akik járni tanulnak, és akiket úgy vesznek rá az első lépésekre, hogy egy almát tartanak eléjük. Minket egy ígéret kilátása késztet, hogy kipróbáljuk hitünk remegő lábait. Így egy lépéssel közelebb jutunk Istenünkhöz. A kisgyerek hajlamos belekapaszkodni egy székbe, és nehéz rávenni, hogy engedjen el mindent, és próbáljon meg a lábára állni; végül kellőképpen felbátorodik, és megtesz egy rövid utat, amely anyja térdeinél végződik. Ezt a kis vállalkozást újabb és újabb követi, és végül már egyedül szaladgál. Az almának nagy szerepe van a baba edzésében, akárcsak az ígéretnek a hitre való nevelésben. Egyik ígéretet kaptuk a másik után, és most már, úgy hiszem, nem kell többé a földön csúsznunk-másznunk és a rajta lévő dolgokba kapaszkodnunk, és elkötelezhetjük magunkat a hitben való járásra.

Az ígéret szükséges eszköz, amikor lelkünket mindenfajta isteni tulajdonságra és cselekvésre neveljük. Milyen gyakran mondtam: „Uram, sok dolgot kaptam tőled, áldott legyen a neved érte, de van még egy ígéret, ami nem teljesült, ezért addig megyek előre, amíg el nem érem a teljesülését! A jövő ismeretlen ország, de én a te ígéreteddel lépek be oda, és azt várom, hogy megtalálom benne ugyanazt a jóságot és kegyelmet, amely idáig követett; igen, én a földieknél nagyobb dolgokat keresek.”

Arra is emlékeztetnem kell téged, hogy az ígéret része szellemi állapotunk irányításának, mert imára serkent. Mi az ima, ha nem könyörgés az ígéret beteljesítéséért? Az ígéret úgyszólván az ima nyersanyaga. Az ima olyan vízzel öntözi az élet földjeit, amely az ígéret víztározóiban van. Az ígéret az ima ereje. Odamegyünk Istenhez, és ezt mondjuk neki: „Tégy úgy, ahogy mondtad. Ó, Uram, megígérted; könyörgünk, teljesítsd!” Tehát az ígéret az íj, amivel kilőjük a könyörgés nyilait. Ha bajban vagyok, szívesen keresek egy ígéretet, amely pontosan megfelel a szükségletemnek, és aztán ráteszem az ujjam, és ezt mondom: „Uram, ez a te ígéreted; kérem, bizonyítsd be, hogy igaz, és teljesítsd az én esetemben is. Hiszem, hogy ez a te ígéreted, és esedezem, hogy tedd áldássá a hitem számára.” Hiszek a Biblia teljes sugalmazásban, és alázatosan kérem az Urat, hogy teljesen váltson valóra minden mondatot, amit leírt. Szeretem szaván fogni az Urat, és hogy azt tegye, amit mondott, hiszen Ő mondta. Nagy dolog, ha a szükség visz rá az imádkozásra, de sokkal jobb, ha azok a várakozások késztetnek rá, amelyeket az ígéret kelt. Vajon imádkoznánk-e egyáltalán, ha Isten nem adna alkalmat számunkra az imádkozásra, és nem bátorítana minket a válasz ígéretével? A gondviselés rendjében próbára tétetünk, aztán mi tesszük próbára az ígéreteket; szellemileg éheztetünk, majd azzal a szóval tápláltatunk, amely Isten szájából ered. Ama rendszer által, amely szerint az Úr bánik a választottjaival, állandó kapcsolatban vagyunk Vele, így nem felejtjük el mennyei Atyánkat. Gyakran állunk a kegyelem trónjánál, áldva Istent a teljesített ígéretekért, és esedezve azokért az ígéretekért, amelyekben bízunk. Számtalanszor meglátogatjuk Isten lakóhelyét, mert van egy ígéret, amiért esedeznünk kell, és egy Isten, aki alig várja, hogy kegyelmes lehessen. Vajon nem kell-e hálásnak lennünk a dolgok eme rendjéért? Nem kell-e magasztalnunk az Urat, amiért nem zúdítja ránk a meg nem ígért áldások záporát, hanem növeli az értéküket azáltal, hogy ígéretei és hitünk tárgyává teszi őket?