Jézus arra tanított a Miatyánkban, hogy Isten mindenkinek, minden bűnért megbocsát, még az Emberfia ellen elkövetett vétségekért is, egyedül a Szentlélek elleni bűn számít megbocsáthatatlannak (Mt. 12:31-32). Ez pedig nem egy külön bűnfajta, hanem éppen a megbocsátás hiánya, a Szentlélek elűzése, Aki pedig a megbánás és megbocsátás útját egyengeti. Más szóval „a szív megkeményedésének", „megátalkodottságának" is nevezi a Biblia.
A Szentlélek parányi elűzése is végzetes lehet az ember számára. Nemcsak a kifejezett gyűlölet vagy harag jelzi a megbocsátás hiányát. Vigyázzunk lelkünk állapotára, ne tartogassunk magunkban semmiféle érzelmet az igazsággal és kegyelemmel szemben!
Ilyen például a sértettség, a sértődés. Sok ember szinte bűnnek sem veszi. Pedig emiatt jutott Júdása kárhozatra - hogy csupán egyetlen példát említsünk! Jézus szelíd figyelmeztetése ellenére megsértődött, helyéről felpattant, és Bethániából Jeruzsálemig meg sem állt, hogy a harminc ezüstpénzben megegyezve elárulja Mesterét (Mt. 26:6-16). Itt dőlt el véglegesen a sorsa. De Péter is emiatt került nagy veszélybe: a sértődékenység erősítette meg önbizalmában és ez vezetett rettenetes tagadásaihoz (vö. Lk. 22:31-38). Ha Jézus nem küzdött volna érte ugyanolyan elszántsággal és kitartással, talán Péter is Júdáshoz hasonlóan végezte volna be az életét. De Jézus nem hordozott magában sértettséget, hogy Péter nem hitt figyelmeztetéseinek. Sőt, éppen ellenkezőleg: amikor kivezették Kajafás kihallgatásáról, Jézus kereste pillantásával Péter tekintetét (Lk. 22:61-62), feltámadása után külön meghagyással élt, hogy „mondják meg tanítványainak és Péternek...", hogy Galileában várja őket (Mk. 16:7), s végül, a galileai találkozás során külön gondja volt méltatlan követőjére (Jn. 21:15-18). A sértett embert nagyon nehéz kisegíteni rossz állapotából. Sok idő, hosszútűrés és figyelem kell hozzá. Jézus tudatosan szentelt ennyi figyelmet erre a tanítványra.
Észrevétlenül erősíti a megbocsátás hiányát bármiféle panaszkodás, neheztelő megjegyzések kedvtelése a másik emberrel szemben. Ilyen esetekre mondja a Biblia: „Ne sóhajtozzatok egymás ellen, atyámfiai, hogy el ne ítéltessetek: ímé a Bíró az ajtó előtt áll. (...) Ne szóljátok meg egymást, atyámfiai. Aki megszólja atyjafiát, és aki kárhoztatja atyjafiát, az a törvény ellen szól, és a törvényt kárhoztatja. Ha pedig a törvényt kárhoztatod, nem megtartója, hanem bírája vagy a törvénynek." (Jak. 5:9, 4:11-12)
Az engesztelhetetlenség végső gyökerére azonban nem is annyira cselekedeteinkben vagy megjegyzéseinkben találhatunk rá, hanem legbensőbb énünkben. Itt kell megvívnunk a küzdelmet a kérlelhetetlenség, az engesztelhetetlenség ellen. A hívő ember még a gondolataiban sem tűr meg semmiféle haragot, hiszen - ha külsőleg talán udvariasan viselkednék is - Isten előtti hazugságot hordozna ezzel magában. Ne tűrjünk meg semmit, ami méltatlanná tenne Isten képviseletére, legrejtettebb énünkben sem! Ezért hangzik így a Biblia erőteljes felszólítása: „Egymás ellen még szívetekben se gondoljatok gonoszt. (...) És senki ne gondoljon az ő szívében gonoszt az ő felebarátja ellen; s a hamis esküvést se szeressétek, mert ezek azok, amiket én mind gyűlölök, így szól az Úr." (Zak. 7:10 és 8:17)
Az a tény, hogy ez a kérés a Miatyánk ötödik kéréseként szerepel, tanúsítja, hogy a megbocsátani tudás nemcsak a megtéréskor, hanem megszentelődésünk folyamán is a legalapvetőbb fontosságú. Csak az az ember lesz képes újabb és újabb megtérésre, aki ebben gyakorolja magát.
Soha ne veszítsük el tehát a megbocsátásra való készséget!
Forrás: Reisinger János: A legnagyobb kérések Jézus Krisztus és a Miatyánk
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése