A reformáció Luther Márton 1517. október 31-én nyilvánosságra hozott, a bűnbocsánatról szóló 95 tételével kezdődött. Mindjárt azt is meg kell állapítani, hogy Luther és kortársai nem nevezték reformációnak az általuk indított mozgalmat. Azt mondták, hogy Luther Márton „az evangéliumot hozta napfényre", követői „az evangéliumot hirdették", illetve életük „evangéliumi élet" volt.
Ezekben a kijelentésekben az új- szövetségi görög evangélium szó „örömhír" jelentése áll, és azok szerint, akik elfogadták, a lutheri alaptételre utal: „sola fide" = „egyedül hit által", az egyház közvetítése nélkül, Isten kegyelméből lehet elnyerni az örök életet. Luther a 95 tételhez kapcsolódó, Albrecht mainzi érsekhez írt levelében leszögezte: „Krisztus sehol sem parancsolta meg a búcsú prédikálását, de az evangélium hirdetését nyomatékosan megparancsolta."
„Hirdesse a szent evangéliumot!" - kérte a svájci Zürich tanácsa Ulrich Zwinglitől. Kálvin János azt vallotta, Isten „az evangélium szolgájának, hírnökének" hivatalát bízta rá. Egyébként a 15. század eleje óta a korabeli egyház folyamatosan beszélt reformációról. A konstanzi zsinat „az egyház reformációja" címmel vont vissza bizonyos pápai adományokat. Az V. lateráni zsinaton 1514-ben pápai bullát hirdettek ki „az egyház reformációjáról". Magas egyházi rangú teológusok tartottak magában a Vatikánban az általános „reformáció" ügyét tárgyaló összejöveteleket.
Luther, Kálvin és a többiek tudatosan nem alkalmazták koruk reformációfogalmát saját tevékenységükre. Luther Márton kifejezetten elhatárolódott tőle. A 95 tétel egyik elemének magyarázatában leírta: „Az egyháznak reformációra van szüksége, de ez nem egy embernek, a pápának a dolga, nem is a sok bíborosé, hanem az egész világé, sőt egyedül Istené."
Később mégis reformációnak nevezték a 16. század elején elindult egyházi megújulási folyamatot, és reformátoroknak annak munkálóit.
Ha arra gondolunk, hogy a reformációt - Isten eszközeiként - emberek hirdették meg, amellyel az Úr az evangélium élő folyamától messzire került népét kívánta felrázni és helyes útra terelni, jogosan beszélünk reformációról és reformátorokról. Megállapíthatjuk, hogy a reformátorok a deformálódott egyházi gondolkozást és gyakorlatot szerették volna visszaalakítani az eredetire, olyanra, amilyennek a Szentírásból megismerhetjük. Emiatt is volt olyan fontos számukra a Biblia tanítása. Hubmayer Baltazár anabaptista reformátor írta: „A Szentírás Isten igazságos barátja, amelyben Krisztus tartózkodik és nyugszik, nem található abban semmi hamis."
A reformáció örökösének lenni tehát tulajdonképpen azt jelenti, hogy mindig kész az ember visszaalakítani gondolkozását, életgyakorlatát a Bibliához.
Ezért fogalmazták meg annak idején már maguk a reformátorok a máig érvényes tételt:
„Semper reformari debet!" Mindig reformálni, mindig reformálódni kell!
Ezzel kapcsolatban mondta Luther Márton:
„Folyvást újra kell kezdenem az új ember életét."
Ő mondta azt is, hogy valójában az egész életünk nem egyéb, mint folytonos keresztség, naponta meg kell halnunk a bűnnek, és naponta fel kell támadnunk az új életre.
A reformáció örökösének lenni, azt is jelenti, hogy elfogadjuk és képviseljük azt a teológiai és hitbeli örökséget, amely a reformátori teológia pozitív hangsúlyaiban fejeződött ki. Amely nem a tekintély elvetése volt, hanem az abszolút és szuverén tekintély elébe helyezése annak, ami időleges és részleges. Lényegében ezt fejezte ki a teológiában particula exclusivá-nak nevezett „egyedül" elve.
Sola scriptura: egyedül a Szentírás hitünk és életünk zsinórmértéke;
sola gratia: egyedül kegyelemből nyerünk üdvösséget;
sola fide: egyedül hit által igazulunk meg,
solus Christus: egyedül Jézus Krisztus a mi Megváltónk.
Bereczki Lajos
történész
Forrás: Békehírnök
