Charles H. Spurgeon - Ígéret szerint

13. A kivétel nélküli szabály

„Áldott az ÚR, aki nyugalmat adott népének, Izráelnek egészen úgy, ahogyan megígérte. Egyetlen szó sem veszett el mindabból a jó ígéretből, amit megígért szolgája, Mózes által.” (1Kir 8,56)

Isten jó dolgokat ad az embereknek, ígérete szerint.

Ez ténykérdés, és nem csupán vélemény. Mi kijelentjük ezt, és az egész világgal dacolunk, ha bármilyen bizonyítékot felhoz, cáfolandó ezt az állítást.

Ebben a kérdésben a szerző személyes tanú. Sokéves tapasztalattal rendelkezem, és széles-körű megfigyeléseket tettem, de még nem találkoztam olyan személlyel, aki bízott Istenben, és úgy találta volna, hogy az Úr ígérete cserbenhagyta őt. Sok embert láttam, akik úgy élték túl a nehéz megpróbáltatásokat, hogy bíztak az Úr szavában, és láttam sok haldokló embert is, akik a halálban diadalmaskodtak ugyanezen hit által. Még sohasem találkoztam olyan hívővel, aki ideiglenes megpróbáltatásai miatt szégyellte volna a reménykedését, sem olyannal, aki halálos ágyán megbánta volna, hogy bízott az Úrban. Minden megfigyelésem ezzel ellentétes, és megerősít abban a meggyőződésemben, hogy az Úr hűséges mindazokhoz, akik bíznak benne. Ebben a dologban kész vagyok ünnepélyesen tanúságot tenni a bíróság előtt. Nem állítanék valótlanságot a kegyes csalás ürügyén, hanem becsületes tanúként tanúskodnék ebben a fontos kérdésben fenntartás és kertelés nélkül. Sohasem ismertem olyan embert, aki a halál kínjai között amiatt siránkozott volna, hogy bízott az Üdvözítőben. Sőt, sohasem hallottam, hogy ilyen dolog bárhol és bármikor megtörtént volna. Ha lett volna ilyen eset, az evangélium gyűlölői széltében-hosszában hirdették volna; minden utca hangos lett volna a rossz hírtől, minden prédikátor szembesült volna vele. Gúnyiratokat találtunk volna minden templom és imaház ajtaja előtt, amelyek beszámoltak volna arról, hogy valaki, aki szent életet élt, és bízott a Megváltó érdemeiben, utolsó óráiban rájött, hogy rászedték, és hogy a kereszt tana merő ámítás. Kihívjuk az ellenzőket, hogy mutassanak fel egyetlen ilyen esetet, akár a gazdagok, akár a szegények, akár az öregek, akár a fiatalok között. Tanúskodjon maga az ördög, ha tud, az Örökkévaló Isten ígéretének egyetlen kudarca mellett. De még senki sem mondta, hogy Jahve becsapta valamelyik emberét, és nem is fogja soha, mert Isten hű minden szavához, amit valaha kiejtett.

Isten soha nem hazudik. Már a puszta feltételezés is istenkáromlás. Miért állítana valótlant? Mi lehetne, ami arra késztetné, hogy megszegje a szavát? Ez ellenkezne a természetével. Hogyan lehetne Isten, ha nem lenne igazmondó és becsületes? Ezért hiányos hűséggel nem szegheti meg ígéretét.

Továbbá a Mindenható Isten sohasem tesz olyan ígéreteket, amelyek meghaladják az erejét. Mivelünk gyakran előfordul, hogy szeretnénk az ígéretünk szerint cselekedni, de a körülmények úrrá lesznek rajtunk, és ígéretünk füstbe megy, mert képtelenek vagyunk teljesíteni. Ez sohasem történhet meg a Mindenható Istennel, mert képességei határtalanok. Számára minden lehetséges.

Lehet, hogy az ígéretünket tévedésből tettük, és utólag rájövünk, hogy nem lenne jó úgy cselekedni, ahogy mondtuk; de Isten tévedhetetlen, ezért ígéretét sohasem vonja vissza tévedés miatt. A végtelen bölcsesség hagyta jóvá minden ígéretét; a csalhatatlan ítélet jegyezte fel minden szavát, és az örök igazság iktatta őket törvénybe.

Az ígéret nem vallhat kudarcot az Isteni Ígérettevő megváltozása miatt. Mi változunk; gyarló, esendő emberek vagyunk! De az Úr nem ismer változékonyságot, a változásnak még az árnyékát sem; ezért szava örökre ugyanaz marad. Mivel nem változik, ígéretei szilárdan állnak, akár a nagy hegyek. „Mond-e olyat, amit meg ne tenne?” Erős vigaszunk Isten változhatatlan dolgain alapszik.

Az Úr ígérete nem mehet füstbe feledékenysége miatt sem. Mi mondhatunk nagyokat; mert bár a szándék megvan bennünk, kudarcot vallunk a végrehajtásban, mert közbejönnek más dolgok, és elterelik a figyelmünket. Elfeledkezünk az ígéretről, vagy lelkesedésünk alábbhagy; de ez sohasem történhet meg a Hűséges Ígérettevővel. Legrégibb ígérete is frissen él emlékezetében, és ma ugyanaz a szándéka vele, mint amikor először kimondta. Valójában folyamatosan mondja az ígéretet, hiszen számára nincs idő. Az Írás régi ígéretei új ígéretek a hit számára; mert a szavak ma is Isten szájából erednek, hogy lelki táplálékul szolgáljanak az emberek számára.

Mindezek miatt Isten szava megérdemli, hogy elhiggyük, akár kimondjuk, akár nem. Ez a legbizonyosabb dolog, ami valaha létezett vagy valaha létezhet. Szavának hinni annyi, mint elhinni azt, amit senki sem vonhat kétségbe. Isten mondta? Akkor úgy kell lennie. „Az ég és a föld elmúlik, de Isten beszédei nem múlnak el.” Isten felfüggesztheti a természet törvényeit: a tűz megszűnhet égni, és a víz megszűnhet folyni, mert ez nem jelenti Isten hűtlenségét; de ha a szava meghiúsulna, az azt jelentené, hogy az Isten jellemében és természetében dicstelen állhatatlanság van, ez pedig sohasem fordulhat elő. Pecsétünkkel hitelesítsük, hogy Isten szavahihető, és eszünkbe ne jusson arra gyanakodni, hogy nem mond igazat.

Az ígéret változhatatlan szava Isten ajándékozási szabálya, és mindig is az lesz. Tettem egy további megfigyelést is: ennek a szabálynak egyetlen más szabály sem mondhat ellent. Isten ígéretének szabályával egyetlen más törvény – akár vélt, akár valóságos – sem kerülhet összeütközésbe.

Gyakran a kiérdemlés törvényét helyezik szembe vele, de az nem kerekedhet felül. „Ó – mondhatja valaki –, én nem hiszem, hogy Isten üdvözíthet engem, mert semmi jó sincs bennem!” Helyesen beszélsz, és félelmed nem lenne alaptalan, ha Isten a kiérdemlés szabálya szerint bánna veled. De ha hiszel az Ő Fiában, Jézusban, ez a szabály nem működik, mert az Úr az ígéret szabálya szerint bánik veled. Az ígéret nem az érdemeiden alapszik; Isten önként tette, és önként tartja meg. Ha aziránt érdeklődsz, hogy mi a válasz méltatlanságodra, hadd emlékeztesselek Jézusra, aki azért jött, hogy megszabadítson a bűneidből. Az Úr Jézus határtalan érdemei a te számládon lesznek jóváírva, ami egyszer s mindenkorra kiegyenlíti érdemtelenségedet. Az érdem törvénye pusztulásra ítélne téged a saját személyedben; de aki hisz, az nem a törvény, hanem a kegyelem hatálya alatt áll; és a kegyelem hatálya alatt a nagy Úr a színtiszta irgalom alapján bánik az emberekkel, ahogyan ígéretében kinyilatkoztatta. Ne légy önelégült, különben az igazságszolgáltatás elítél; fogadd el készséggel a megváltást, mint ingyenes ajándékot, amit Isten az Ő uralkodói előjoga gyakorlásával ad neked, ezt mondva: „Irgalmazok, akinek irgalmazok.” Légy alázatos, és bízz Isten kegyelmében, amelyet kijelentett Jézus Krisztusban, és az ígéret bőségesen teljesül számodra.

Az Úr nem erkölcsösségük mértéke szerint bánik az emberekkel. „Ó – mondja az istenkereső –, úgy gondolom, hogy üdvözülhetnék, ha jobbá tudnám tenni magam, vagy ha vallásosabb lennék, vagy nagyobb lenne a hitem; de én erőtlen vagyok. Nem tudok hinni; nem tudok bűnbánatot érezni; semmit sem tudok jól csinálni!” Ne feledd, hogy a kegyelmes Isten nem aszerint ígérte neked az áldást, hogy mennyire vagy képes szolgálni Őt, hanem kegyelmének gazdagsága szerint, amint azt Igéjében kijelentette. Ha ajándékait lelki erőd mértéke alapján adná neked, semmit sem kapnál; mert semmit sem tehetsz az Úr nélkül. De mivel Isten az ígéretét kegyelmének végtelensége okán tartja meg, nem férhet kétség hozzá. Ne tétovázz hitetlen módjára az ígéretnél, hanem tekintsd úgy, hogy aki az ígéretet tette, az teljesíteni is tudja! Ne korlátozd Izráel Szentjét, azt képzelve, hogy szeretetét behatárolják a te képességeid. Egy folyó vízhozamát nem annak a sivatagnak a szárazsága alapján kell kiszámítani, amelyen keresztülfolyik: a kettő között nincs logikai összefüggés. Első pillantásra látható, hogy a végtelen szeretet kiterjedését nem lehet az emberi gyengeség mértéke alapján kiszámítani. A mindenható kegyelem működését nem korlátozza az erkölcsi erő, vagy az erő hiánya. Isten ereje megtartja Isten ígéretét. Gyengeséged nem győzheti le Isten ígéretét, erőd pedig nem teljesítheti azt: aki az ígéretet tette, maga fogja teljesíteni. Nem a te dolgod, és nem is az enyém, hogy megtartsd Isten ígéreteit: ez az Ő feladata, és nem a miénk. Szegény gyámoltalan ember, tehetetlenséged nehéz vagonját kapcsold az ígéret mozdonyához, és az végigvontat téged a kötelesség és az áldás pályáján! Bár inkább vagy halott, mint élő, bár több a gyengeséged, mint az erőd, ez nem befolyásolja az isteni ígéret bizonyosságát. Az ígéret ereje abban rejlik, aki az ígéretet tette. Tekinteted fordítsd hát magadról Istenre! Ha erőtlen vagy, borulj az isteni ígéret kebelére; ha halottnak tartod magad, légy eltemetve abba a sírba, ahol az ígéret csontjai fekszenek, és mihelyt megérinted őket, életre kelsz. Nem az a kérdés, hogy mi mit tudunk vagy mit nem tudunk megtenni, hanem minden attól függ, hogy az Úr mire képes. Elég, ha saját szerződéseinket teljesítjük, anélkül, hogy megpróbálnánk teljesíteni Isten ígéreteit. Nem szeretném, ha egy embertársam kétségbe vonná fizetőképességemet csak azért, mert egy koldus, aki a szomszéd utcában él, nem tudja kifizetni az adósságát. Akkor én is gyanúsíthatnám az Urat, mert nyomós okom van arra, hogy ne bízzak magamban? Az én képességem és Isten hűsége két különböző dolog, és kár lenne összekeverni a kettőt. Ne szégyenítsük meg Urunkat, azt gondolva, hogy az ő karja megrövidült, mert a mi karunk elgyengült vagy elfáradt. Istent nem szabad a saját érzéseinkkel mérni. Gyakran halljuk a siránkozást: „Nem érzem, hogy üdvözülhetek. Nem érzem, hogy megbocsátható egy olyan nagy bűn, mint az enyém. Nem érzem, hogy meg lehet lágyítani és újítani az én kemény szívemet.” Ez szánalmas, ostoba beszéd. Milyen útmutatást adhatnak érzéseink ilyen dolgokban? Vajon érzed-e, hogy a sírban fekvő halottak feltámadhatnak? Érzed-e, hogy a tél hidegét a nyár meleg követi? Mi módon érezhetnéd ezeket a dolgokat? Nem érzed, hanem hiszed őket. Abszurd dolog érzésről beszélni ebben a kérdésben. Vajon az elájuló ember érzi-e, hogy magához fog térni? Ennek az állapotnak nem természetes következménye-e a halál? Vajon a halott testek érzik-e, hogy egyszer feltámadnak? Érzés itt szóba sem jöhet.

Isten bölcsességet adott Salamonnak, ahogy megígérte neki, és neked is megadja, amit ígért, bármilyenek is az érzéseid. Ha elolvasod Mózes ötödik könyvét, látni fogod, hogy Mózes milyen gyakran használja az „ahogyan megígérte” kifejezést. Ezt mondja (5Móz 1,11): „Áldjon meg (az Úr), ahogyan megígérte nektek!”; nagyobb áldást nem is mondhatott volna Izráelre. A szent ember szűnni nem akaró csodálattal tekintett az Úr bánásmódjára, mert Isten úgy bánt népével, „ahogyan megígérte”. A mi esetünkben az Úr bánásmódjának a szabálya: „ahogyan megígérte”. Az isteni kegyelmet nem úgy tapasztaljuk meg, ahogyan pillanatnyilag érzünk, hanem ahogyan ő megígérte.

Miközben ezt írom mások vigasztalására, úgy érzem, köteles vagyok megvallani, hogy az én érzéseim nagyon változóak, de megtanultam, hogy ne tulajdonítsak nekik nagy jelentőséget: mindenekelőtt felhagytam azzal, hogy az ígéret szavahihetőségét pillanatnyi lelkiállapotom alapján értékeljem. Ma olyan jó kedvem van, hogy táncolni tudnék Mirjám dobjának ütemére; de holnap reggel, amikor felébredek, talán csak arra leszek képes, hogy sóhajtozzak Jeremiás siralmaival összhangban. Vajon üdvösségem ezeknek az érzéseknek megfelelően változott? Akkor bizonyára nagyon ingatag alapja volt. Az érzések szeszélyesebbek, mint a szelek, súlytalanabbak, mint a buborékok: ezek lennének az isteni szavahihetőség mércéi? A lelkiállapot többé-kevésbé a máj vagy a gyomor állapotától függ: ezek alapján kéne megítélnünk az Urat? Természetesen nem. A barométer emelkedhet vagy süllyedhet, és ettől függően jó vagy rossz kedvünk lehet: függhetünk ilyen változékony dolgoktól? Isten örökkévaló szeretetét nem teszi függővé érzelmeinktől; ez olyan lenne, mint hullámokra templomot építeni. Mi a tények alapján üdvözülünk, nem pillanatnyi szeszélyeink szerint. Bizonyos örök igazságok bizonyítják, hogy meg vagyunk váltva vagy sem; és ezeket az igazságokat nem befolyásolja jókedvünk vagy búskomorságunk. Kedves olvasó, ne próbáld az Úr szavahihetőségét az érzéseiddel lemérni! Az ilyen viselkedés az őrültség és a gonoszság egyfajta keveréke. Ha az ígéretet az Úr tette, akkor teljesíteni fogja – akár diadalittas vagy, akár csüggedt.

Megismétlem: Isten nem a valószínűségek szabálya szerint ajándékoz meg téged. Nagyon valószínűtlennek tűnhet, hogy téged, barátom, megáld az Úr, aki a mennyet és a földet teremtette; de ha bízol az Úrban, akkor kegyeibe fogad, akárcsak az Áldott Szüzet, akiről írva van, hogy minden nemzedék boldognak fogja nevezni: „Boldog, aki hitt, mert beteljesedik mindaz, amit az Úr mondott neki” (Lk 1,45). „Seregek Ura, boldog az az ember, aki benned bízik!” (Zsolt 84,13) Valószínűtlennek tűnik, hogy egy vén bűnös, aki elmerült a bűnben, a Jézusban való hit által egyszer csak új életet kezdjen; de ez mégis lehetséges. Nagyon valószínűtlennek tűnik, hogy egy asszony, aki bűnben él, meghallván az ígéretet – „Aki hisz benne, annak örök élete van” –, azonnal megragadja, és egyszerre csak elnyerje az örök életet; de ennek ellenére igaz, és én a saját szememmel láttam ilyet. Istenünk csodatévő Isten. A számunkra lehetetlen vagy valószínűtlen dolgok számunkra mindennaposak Ővele közösségben. Ő rá tudja venni a tevét, hogy átmenjen a tű fokán, a púpja ellenére. Ő létrehívja a nem létezőket (Róm 4,17). Vajon nevetsz-e üdvözülésed gondolatára? Ha igen, akkor ne úgy nevess, mint a bizalmatlan Sára, hanem úgy, mint a bizakodó és jókedvű Ábrahám. Higgy Jézusban, és akkor mindenen nevetni fogsz, kívül és belül, és nem a hitetlenkedés miatt, hanem egészen más okból. Ha megismertük Istent, nem szűnünk meg csodálkozni, és kezdünk jártasságot szerezni a csodákban. Hidd el Isten kegyelmének ígéretét, és hívőként egy új világban fogsz élni, amely mindig csodákkal teli lesz számodra. Öröm, ha valaki olyan erősen hisz Istenben, hogy teljes bizonyossággal várja azt, ami emberi ítélet szerint teljesen valószínűtlen. „Istennél minden lehetséges”; ezért lehetséges, hogy üdvözít minden lelket, aki hisz Jézusban. A gravitáció törvénye minden esetben működik, és így van ez az isteni hűséggel is: nincs kivétel a szabály alól, hogy Isten megtartja a szövetségét. A szélsőséges esetek, a nehéz esetek, a lehetetlen esetek mind Isten ígéretének hatókörébe tartoznak, ezért senkinek sem kell kétségbe esnie vagy kételkednie. Isten számára akkor jön el az alkalom, amikor az ember eléri képességei határát. Minél nehezebb az eset, annál biztosabb, hogy az Úr segít. Ó, bárcsak a reménytelen és gyámoltalan olvasók megtisztelnék az Urat azzal, hogy hisznek benne, és mindent reá bíznak!

Mikor fognak az emberek végre hinni Istenükben? „Kicsinyhitű, miért kételkedtél?” Ó, bárcsak jól az eszünkbe vésődne, hogy soha többé nem szabad bizalmatlanoknak lennünk a Hűséges Isten iránt!

„Igaz az Isten, az emberek pedig valamennyien hazugok” (Róm 3,4). Az Úr maga mondta: „Hát olyan kevés az Úr ereje? Majd meglátod, beteljesedik-e az én beszédem, vagy sem” (4Móz 11,23). Ne adjunk rá okot, hogy az Úr haraggal beszéljen hozzánk, hanem higgyünk, és legyünk benne biztosak, hogy az Úr ünnepélyes kijelentései beteljesülnek. Ne kérdezzük többé egymástól: „Mi az igazság?”, hanem legyünk bizonyosak abban, hogy az Úr szava csalhatatlan és örökér-vényű.

Íme egy ígéret az olvasó számára, amit próbára tehet, és amiről meggyőződhet, hogy igaz-e: „Hívj segítségül engem a nyomorúság idején! Én megszabadítlak, és te dicsőítesz engem” (Zsolt 50,15).

My Lord

Whiteheart"Once and for all" 

Charles H. Spurgeon - Ígéret szerint

12. Az Úr ígérete és ajándékozási szabálya

„Az Úr tehát bölcsességet adott Salamonnak, ahogyan megígérte neki.” (1Kir 5,26)

Nem tudom, hogy az Úr hogyan adott bölcsességet Salamonnak, de megígérte és megtartotta a szavát. Minél többet gondolkodsz ezen a tényen, annál figyelemreméltóbbnak tűnik. Salamon nem olyan körülmények között született, amelyek kedveztek volna a bölcsességnek. Egy koros apa kedvenc gyermeke volt, és fölöttébb valószínű, hogy elkényeztették. Fiatalemberként került a trónra, mielőtt alkalmassá vált volna rá a dolgok természetes rendje szerint, és valószínűnek látszott, hogy nagy baklövéseket és hibákat követ el. Szenvedélyes ember volt, ami végül hatalmába kerítette, és úgy tűnt, hogy inkább kicsapongó embernek, mint filozófusnak bizonyul. Mint nagyon gazdag, korlátlan hatalommal bíró és állandó jólétben élő ember, nem rendelkezett a megpróbáltatások tapasztalatával, amelyből az emberek bölcsességet merítenek. Vajon kik voltak a tanítói? Ki tanította bölcsességre? Lehet, hogy bűnbánó anyja példát mutatott neki igazi erkölcsösségből és a hitéletből, de ő soha nem adhatta meg neki azt a kiemelkedő bölcsességet, ami az összes többi ember fölé emelte, és a hírnév csúcsára juttatta. Többet tudott, mint a többi ember, ezért a bölcsességet nem kölcsönözhette tőlük. Bölcsek ültek a lábainál, és hírneve odavonzotta a zarándokokat a világ másik végéről is; de egyikük sem lehetett a tanítója, hiszen ő felülmúlta mindnyájukat. Vajon hogyan emelkedett ez az ember a bölcsesség e magas szintjére, hogy neve minden korban a bölcs ember szinonimája legyen?

A lángész kialakulása nagyon titokzatos folyamat. Ki adhat egy fiatalembernek bölcsességet? Az emberek adhattak neki tudást, de bölcsességet nem. Egyetlen tanító, mester vagy hittudós sem adhat bölcsességet másnak: az is nagy igyekezetébe kerül, hogy maga szert tegyen valamennyire. Isten azonban megadta Salamonnak a szív nagyságát és a páratlan bölcsességet, olyan bőségben, mint a tenger homokját; mert Isten mindenre képes. Olyan beavatkozások által, amelyeket csak Ő maga ismer, az Úr kialakította a fiatal királyban a megfigyelés, érvelés és megfontolt cselekvés páratlan képességét. Gyakran csodáltuk Salamon bölcsességét; én arra biztatlak, hogy csodáld inkább Jahve bölcsességét, aki megalkotta Salamon bámulatos lángelméjét.

Az Úr azért művelte ezt a csodát Salamonnal, mert megígérte, hogy megteszi, és ő bizonyosan megtartja a szavát. Sok más szöveg is megfelelne a célomnak ugyanúgy, mint ez, mert csupán azt kívánom hangsúlyozni, hogy amit Isten megígért valakinek, azt bizonyosan meg is adja neki. Legyen az bölcsesség Salamon számára vagy kegyelem az olvasó számára – ha az Úr megígérte, akkor nem hagyja, hogy holt betű maradjon. Az az Isten, aki teljesítette ígéretét ebben a figyelemre méltó esetben, ahol a feladat meghaladta az emberi erőt, és olyan kedvezőtlen körülmények között kellett megoldani, más esetekben is teljesíti az ígéretét, akármilyen nehéz és titokzatos is a végrehajtás módszere. Isten mindig szó szerint teljesíti ígéretét; igen, és általában túl is megy annak betű szerinti jelentésén. Ebben az esetben, miután Salamonnak bölcsességet adott, még megtoldotta gazdagsággal és ezer más dologgal, amelyek nem voltak benne az egyességben. „Keressétek először az ő országát és igazságát, és ezek is mind ráadásul megadatnak nektek.” Ő, aki mérhetetlen áldásokra tesz ígéreteket, úgy adja ráadásul a mindennapi dolgokat, mintha jelentéktelenek és magától értetődők volnának, mint a kereskedő papírja és zsinórja, amivel becsomagolja a vásárolt árut.

Salamon esetéből és ezer más hasonló esetből megtanulhatjuk, hogy Isten ajándékozási szabálya: ígérete szerint.

A Biblia lapjain hemzsegnek a példák. Az Úr megígérte elbukott ősszüleinknek, hogy az asszony utóda a kígyó fejét tapossa majd; és íme, az asszony eme csodálatos utódja megjelent, és megszerezte magának és nekünk megváltásunk dicsőséges győzelmét! Eme ígéret teljesítése biztosít minket arról, hogy Isten a többit is megtartja. Isten azt ígérte Nóénak, hogy ha belép a bárkába, biztonságban lesz, és úgy is lett. Az özönvíz előtti világot elpusztító megszámlálhatatlan hullám közül egy sem tudott betörni a biztonságos helyre. Amikor Isten azt mondta Ábrahámnak, hogy utódot ad neki és országot, amelyet ez az utód fog birtokolni, ígérete lehetetlennek tűnt; de Ábrahám hitt Istennek, és amikor elérkezett az ideje, örvendezett, mert meglátta Izsákot és benne a megígért utódot. Amikor az Úr megígérte Jákóbnak, hogy vele lesz és jót cselekszik vele, megtartotta a szavát, és megadta neki a szabadulást, amiért Jákób tusakodott vele a Jabbók pataknál. Az a sokáig szunnyadó ígéret, hogy Izráel utódja fogja birtokolni a tejjel és mézzel folyó országot, úgy tűnt, hogy sohasem teljesül, amikor a törzseket rabszolgaságba döntötték Egyiptomban, és a fáraó vasmarokkal tartotta és nem akarta elengedni őket. De Isten, aki kezeskedett népéért, kihozta őket erővel és kinyújtott karral, azon a napon, amikorra megígérte. Kétfelé választotta a Vöröstengert, és átvezette népét a pusztaságon, mert biztosította őket, hogy megteszi. Kettéhasította a Jordánt, és kiűzte a kánaániakat előlük, és örökségül adta népének az országot, ahogy megígérte. Olyan sok történet szól az Úr hűségéről, hogy a rendelkezésemre álló idő rövid volna ahhoz, hogy mindet felsoroljam. Isten szavait mindig kellő időben igazolták Isten cselekedetei. Isten az ígérete szerint bánt az emberekkel. Valahányszor megragadták az ígéretet és ezt mondták: „Tedd azt, amit mondtál!”, Isten válaszolt a könyörgésre, és bebizonyította, hogy nem hiábavaló bízni benne. Minden időben Isten változatlan szabálya volt, hogy az utolsó betűig és percnyi pontossággal megtartotta a szavát.

„Ez magas röptű beszéd” – mondhatja valaki; nos, akkor megpróbálom egyszerűbben elmondani. Istennek az a szokása, hogy megtartja az ígéreteit. Mi magunk élő tanúi vagyunk annak, hogy Isten nem felejti el a szavát. Sok millióan tanúsíthatjuk, hogy bíztunk benne, és sohasem csalatkoztunk. Valaha megtört szívű ember voltam, és a Mindenható haragjának sötét felhője alatt éltem, bűnösen és önmagamat elítélve. Úgy éreztem, hogy ha örökre száműzetnék Jahve jelenlétéből, egy szót sem szólhatnék az ítélet igazságossága ellen. Amikor ezt olvastam az Igéjében: „Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz ő: megbocsátja bűneinket”, hozzá fordultam. Remegve elhatároztam, hogy próbára teszem az ígéretét. Megvallottam vétkeimet az Úrnak, és Ő megbocsátott nekem. Ez nem mesebeszéd, mert az a mély, megnyugtató béke, amely a megbocsátás pillanatában eltöltötte a szívemet, olyan csodálatos volt, hogy úgy tűnt, mintha új életet kezdtem volna; mint ahogy így is volt.

Elmondom, hogyan történt. Egy vasárnapon hallottam egy szegény embert a következő ígéretről beszélni: „Rám figyeljetek a föld legvégéről is, és megszabadultok.” Nem értettem, hogyan tud egy Krisztusra vetett puszta pillantás megszabadítani. Túl egyszerű cselekedetnek tűnt ahhoz, hogy ilyen nagy hatása legyen; de, mivel kész voltam bármit megpróbálni, Jézusra tekintettem: RÁNÉZTEM.

Ez minden, amit tettem. Ez volt minden, amit tenni tudtam. Rátekintettem arra, akit úgy jelentett ki Isten, mint engesztelő áldozatot az ember bűneiért; és azonnal értettem, hogy megbékéltettem Istennel. Láttam, hogy ha Jézus helyettem szenvedett, nekem már nem kell szenvednem; és ha Ő bűnhődött minden vétkemért, nekem már nem kell bűnhődnöm. Bűnömnek el kell töröltetni, ha Jézus helyettem bűnhődött érte. Ezzel a gondolattal a béke kellemes érzése áradt szét a lelkemben – az Istennel való megbékélésé az Úr Jézus Krisztus által. Az ígéret igaz volt, és én ezt megtapasztaltam. Ez már harminchat éve történt, de én sohasem vesztettem el a tökéletes megmenekülésnek azt az érzését, amelyet akkor találtam meg; és nem vesztettem el azt a békét sem, amely oly kellemes érzéssel töltötte el a lelkemet. Azóta sohasem bíztam hiába Isten ígéreteiben. Veszedelmes helyzetekbe kerültem, sok ínséget éltem meg, gyakran éreztem éles fájdalmat, és szüntelen aggodalom nyomasztott; de az Úr hű volt Igéjének minden sorához, és amikor bíztam benne, Ő keresztülvitt mindenen, fennakadás nélkül. Csak elismerően beszélhetek róla, és azt is teszem. EZT ALÁÍRÁSOMMAL ÉS PECSÉTEMMEL HITELESÍTEM, habozás és fenntartás nélkül.

Az összes hívő tapasztalatai hasonlóak: az öröm és béke új élete azzal kezdődött számunkra, hogy hinni kezdtünk az ígérettevő Istennek, és továbbra is eszerint élünk. Emlékezetünkben a beteljesült ígéretek hosszú listája van jelen, ami hálát ébreszt bennünk, és megerősíti bizalmunkat. Évről évre próbára tettük Istenünk hűségét számtalan módon, de mindig ugyanazzal az eredménnyel. Az élet mindennapos dolgainak ígéreteivel mentünk hozzá, amelyek mindennapi kenyerünkkel, ruhánkkal, gyermekeinkkel és otthonunkkal kapcsolatosak, és az Úr kegyesen bánt velünk. Hozzá folyamodtunk betegségeinkkel, rágalmaztatásainkkal, kétségeinkkel és kísértéseinkkel kapcsolatban, és Ő sohasem hagyott cserben minket. A kis dolgokban is figyelmes volt velünk: még a hajszálainkat is megszámolta. Volt úgy, hogy az ígéret teljesülése teljesen valószínűtlennek tűnt, mégis hihetetlen pontossággal bekövetkezett. Az emberek csalárdsága elszomorított minket, de örültünk és ma is örülünk Isten őszinteségének. Könnyek szöknek a szemünkbe, ha azokra a döbbenetes módszerekre gondolunk, amelyekkel Jahve, a mi Istenünk véghezvitte kegyes ígéreteit.

Hadd beszéljek nyíltan azokhoz, akik bíznak az Úrban. Isten gyermekei, mennyei Atyátok nem volt-e hűséges hozzátok? Nem azt tapasztaltátok-e lépten-nyomon, hogy ti mindig kudarcot vallotok, de Ő sohasem? Jól mondta az apostol: „Bár mi hűtlenek vagyunk, ő hű marad, mert ő magát meg nem tagadhatja.” Az isteni nyelvet a legszélesebben értelmezhetjük, és azt találjuk, hogy Isten jelentésük legvégső határáig teljesíti ígéreteit. Ajándékozási szabálya nagy-szerű és nagyvonalú: az ígéret egy nagy edény, és az Úr csordultig tölti azt. Amiképpen Salamonnak megadta a bölcsességet, „ahogyan megígérte neki”, ugyanígy fog cselekedni minden esetben, amíg a világ fennáll. Ó, kedves olvasó! Higgy az ígéretnek, és ezáltal bizonyulj az ígéret örökösének. A Szent Szellem vezéreljen, hogy ezt cselekedd, Jézus érdeméért!

Hogyan kerüljük el a nagy csapdát?

Lukács 22:31-32.

31

Monda pedig az Úr: Simon! Simon! ímé a Sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát;

32

De én imádkoztam érted, hogy el ne fogyatkozzék a te hited: te azért idővel megtérvén, a te atyádfiait erősítsed.

Hogyan kerüljük el a nagy csapdát?

Charles H. Spurgeon - Ígéret szerint

11. Az ígéretek értékelése

„Amelyek által igen nagy és becses ígéretekkel ajándékozott meg bennünket.”

(2Pt 1,4)

Úgy gondoltunk az ígéretekre, mint kincseinkre: ideje, hogy felmérjük őket, és kiszámítsuk az értéküket. Minthogy az ígéretek alkotják a vagyonunkat, pontosan fel kell becsülnünk az értéküket; lehetséges, hogy nem tudjuk pontosan, milyen gazdagok vagyunk. Kár lenne szegénységben sóvárogni úgy, hogy nem tudunk róla, milyen nagy vagyonunk van. A Szent Szellem segítsen minket, hogy helyesen értékelhessük a kegyelem és a dicsőség gazdagságát, ami a szövetség ígéretében van fenntartva számunkra!

Péter apostol úgy beszél az ígéretekről, mint „igen nagy és becses” ajándékokról. Valóban, felülmúlnak minden dolgot, amivel összehasonlíthatók. Soha senki nem ígért még úgy, ahogy Isten. A királyok a fele királyságukat is odaígérték, na és aztán? Isten azt ígérte, hogy odaadja a saját Fiát is az Ő népének, és úgy is tett. A királyok valahol meghúznak egy vonalat, de az Úr nem szab határt az ajándékoknak, amelyeket választottjainak szán.

Isten ígéretei nem csak hogy minden példát felülmúlnak, de minden utánzáson is túltesznek. Még ha maga Isten volt is a példakép, senki sem volt képes versengeni vele a bőkezűségben. Jahve ígéretei olyan magasan állnak minden más ígéret fölött, mint az ég a föld fölött.

Ezek az ígéretek minden várakozást felülmúlnak. „Mindent megtehet sokkal bőségesebben, mint ahogy mi kérjük vagy gondoljuk.” Senki sem képzelte volna, hogy az Úr ilyen ígéreteket tesz: túlszárnyalják a legmerészebb álmokat is. A legderűlátóbb reményeket is felülmúlják, és a legfennköltebb elképzeléseken is túltesznek. A Bibliának igaznak kell lennie, mert senki sem találhatta ki: a benne lévő ígéretek mennyisége nagyobb és minősége jobb, mint amit a legnagyravágyóbb várományos elvárhat. Isten meglep minket vigasztaló ígéreteinek páratlan teljességével: elhalmoz kegyelmével, és mi, akárcsak Dávid, csodálkozva leülünk, és ezt kiáltjuk: „Honnét van ez nekem?”

Az ígéretek minden mértéket felülmúlnak: jelentésük olyan mély, mint egy szakadék, kiválóságuk olyan magas, mint az ég, tartósságuk pedig olyan széles, mint az óceán. Mindegyik ígéretről elmondhatjuk: „Igen magas, nem tudom felérni.” Az ígéretek összességükben Isten teljességét és mindenre elegendő voltát mutatják: mint maga Isten, az ígéretek is mindent kitöltenek. Terjedelmükben határtalanok, mindenütt ott vannak körülöttünk, akár ébren vagyunk, akár alszunk, akár indulunk, akár érkezünk. Az egész életre elegendők a bölcsőtől a sírig. Egyfajta mindenütt jelenvalóság tulajdonítható nekik, mert körülvesznek minket mindenhol és mindenkor. Ők a párnánk, amikor elalszunk, és amikor felébredünk, még mindig velünk vannak. „Mily drágák nekem szándékaid, Istenem, mily hatalmas azoknak száma!” Minden elképzelést és számítást felülmúlnak, és mi imádjuk az Adományozójukat, csodáljuk, de sohasem tudjuk felmérni őket.

Sőt, az ígéretek minden tapasztalatot is felülmúlnak. Istennek azok az emberei, akik ötven vagy hatvan éve ismerik az Urat, soha nem használták ki teljesen az Ő ígéretét. Isten még mindig mondhatja: „Előtted vannak a nyilak” (1Sám 20,22). A jövőre marad, hogy még jobb és mélyebb dolgokat olvassanak ki belőle. Azok, akik tapasztalatuk révén a legmélyebbre merültek az isteni ígéretekbe, teljesen tisztában vannak azzal, hogy a mérhetetlen kegyelemnek és szeretetnek még nagyobb mélységei vannak, amelyek kikutatásra várnak. Az ígéret hosszabb az életnél, szélesebb a bűnnél, mélyebb a sírnál, és magasabb a felhőknél. Akármilyen jól ismeri valaki az ígéret aranykönyvét, csak kezdő a tanulmányozásában: Izráel vénei is úgy találták, hogy ez a könyv meghaladja az emberi tudást.

Mondanom sem kell, hogy az ígéretek meghaladnak minden kifejezést. Ha beszélném az emberek és angyalok összes nyelvét, akkor sem tudnám elmondani, milyen nagyszerűek Isten ígéretei. Nemcsak egy nyelvet, de minden nyelvet felülmúlnak: túlszárnyalják az összes rajongó dicsőítő beszédét, akik valaha megszólaltak. Még a trón előtt álló angyalok is arra vágynak, hogy bepillanthassanak ezekbe a csodákba, mert nem tudják felérni ésszel a titkot – annak hosszúságát, szélességét és magasságát. A Jézus Krisztusban lévő dolgok leírhatatlanok, és a benne lévő ígéretek minden beszéd erejét meghaladják, legyen az emberi vagy isteni. Hiábavaló számomra megkísérelni a lehetetlent.

Igen „nagyok”, mondja Péter, és ő jól tudta ezt. Egy nagy Istentől származnak, nagy szeretetről biztosítanak minket, nagy bűnösöknek szólnak, nagy eredményeket érnek el számunkra, és nagy dolgokkal foglalkoznak. Olyan nagyok, mint a nagyság maga; elhozzák nekünk a nagy Istent, hogy Istenünk legyen örökkön örökké. Isten első ígéretében kötelezte magát, hogy nekünk adja a Fiát. Ezt szoktuk mondani: „Hála legyen az Istennek kimondhatatlan ajándékáért!” De ne hagyjuk a szavakat túl könnyen átsiklani a nyelv fölött. Az, hogy Isten az Ő egyetlen Fiát adta, a szeretet minden képzeletet felülmúló, nagy cselekedete volt: valójában a „nagy” szó túl erőtlen ahhoz, hogy leírja a szeretetnek ezt a csodáját. Az Úr odaadta a Fiát, önként kiszolgáltatva őt mindnyájunkért – és aztán? Megígérte, hogy elküldi a Szent Szellemet, a Vigasztalót, hogy örökre velünk legyen. Fel tudjuk mérni e nagy ígéret értékét? A Szent Szellem pünkösdkor szállt le, beteljesítve a régi próféciát: vajon ez a csodálatos leereszkedés nem egy nagyon nagy és becses ajándék volt? Ne feledjük, hogy a Szent Szellem véghezviszi bennünk mindazt a munkát, ami előkészít minket a mennyei társaságra. Dicsőség Istennek a határtalan kegyelem e látogatásáért!

Mi volt a következő ígéret? Urunk megígérte, hogy „másodszor majd a bűn hordozása nélkül fog megjelenni azoknak, akik várják őt üdvösségükre”. Vajon az összes szent együttvéve képese felmérni a második eljövetel ígéretének nagyságát? Ez végtelen boldogságot jelent a szentek számára. És mit ígért még? Nos azt, hogy mivel ő él, mi is élni fogunk. Birtokunkban lesz a mennyei boldogság halhatatlansága; örvendezni fogunk testünk feltámadása fölött; együtt fogunk uralkodni Krisztussal; megdicsőülünk a jobbján. Beteljesült és beteljesületlen ígéretek, ígéretek a jelenre és az örökkévalóságra vonatkozóan – ezek valóban olyan nagy dolgok, hogy lehetetlen elképzelni, hogy ennél nagyobbak még lehetnének.

Mit mondhatna többet, mint amit mondott neked? Neked, aki Jézusnál kerestél menedéket.

Ti, kiknek elméje gyakorlott a fennkölt gondolatokban, mondjátok meg nekem, mennyire becsülitek a hűséges ígéretek értékét! Én nagyra értékelem a bűnbocsánat ígéretét. Ti, akik bűnbocsánatot nyertetek, hirdessétek e jótétemény nagyságát! Aztán van az örökbefogadás ígérete. Isten gyermekei, talán kezditek felismerni, milyen szeretettel ajándékozott meg benneteket az Atya ebben az ígéretben; mondjátok el mindenkinek az örömötöket! Van ígéret, amely szerint Isten megsegít a szükség idején. Ti, kik megpróbáltattatok, tudjátok, hogy Isten megtartja és megszabadítja a választottjait; hirdessétek hát kegyelmének nagyságát! Van egy másik ígéret, miszerint a szükségednek megfelelő lesz az erőd. Ti, akik szorgalmasan dolgoztok Krisztusért, és nap mint nap hordozzátok a keresztjét, érzitek, milyen nagy a biztos támogatás eme ígérete. Micsoda szavak ezek: „Nem vonja meg javait az Úr azoktól, akik feddhetetlenül élnek.” És micsoda mondat ez: „Akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál, azoknak, akiket elhatározása szerint elhívott.” Ki tudja felmérni egy ilyen csodálatos ígéret szélességét? Nem, ne vedd elő a mérőszalagot a zsebedből, itt nem veszed semmi hasznát. Még ha meg is tudnád mérni egy állócsillag távolságát mint viszonyítási alapot, akkor is lehetetlen lenne minden számítás. Itt hasznavehetetlen minden mérték, amivel a gazdagok vagyonukat mérik. Egy milliomos azzal dicsekszik, hogy birtoka tengertől tengerig terjed, de azt a birtokot, amit a mi hűséges Istenünk ígérete biztosít nekünk, nem határolják tengerek. A téma olyan nagy, hogy meghaladja kifejezőerőmet, ezért inkább elhallgatok.

Az a vers, amelyről most gondolkodunk, igen nagy és értékes ígéretekről beszél. A nagyság és az érték ritkán járnak együtt, de ebben az esetben teljes mértékben egyesültek. Amikor az Úr kinyitja a száját, hogy ígéretet tegyen, akkor az bizonyosan méltó hozzá: az erő és a gazdagság szavait beszéli. Ahelyett, hogy megpróbálnék tantételszerűen beszélni az ígéretek értékes voltáról, visszatérek azok tapasztalatára, akik kipróbálták és tanúsították őket.

Szeretett testvéreim, mily értékesek az ígéretek a szegények és szűkölködők számára! Azok, akik tudják, hogy lelkileg szegények, felismerik annak az ígéretnek az értékét, amely a legjobban illik az esetükre. És mily értékesek az ígéretek azok számára, akik örülhettek a teljesülésüknek! Emlékezetünkben felidézhetjük azokat az időket, amikor mélyponton voltunk, és az Úr segített nekünk ígérete szerint. Bár mélyre estünk, nem süllyedtünk el a mocsárban, mert arra az időre vártunk, amikor az Úr megjelenik, hogy megmentsen bennünket. Ígéretei megakadályozták, hogy végképp elkeseredjünk, jóval azelőtt, hogy megérkeztünk a szeretet vacsorájára. Számolva a jövőbeli megpróbáltatásokkal, bizalmunkat az ígéretbe helyezzük. Tehát már most nagyon értékes számunkra, pedig még be sem teljesült. Minél inkább hiszünk az ígéretben, annál több dolgot találunk benne, amiben hihetünk. Olyan értékes számunkra az Úr ígérete, hogy inkább megválunk mindentől, amink van, mintsem hogy egyetlen mondatát is elvessük. Nem tudjuk megmondani, hogy az Úr melyik ígéretére lesz szükségünk legközelebb: egy ígéretről, amelyet alig vettünk észre, egy adott pillanatban kiderülhet, hogy nélkülözhetetlen az életünk szempontjából. Hála Istennek, nem kell megválnunk a Szentírás egyetlen kincsétől sem: ezek mind „igen és ámen” Jézus Krisztusban, Isten dicsőségére!

Milyen értékesek az ígéretek, amikor betegen fekszünk, a fájdalom és kimerültség által megpróbáltatva és megkísértve! Minden nyomasztó körülmény elveszti ártó hatalmát, amikor hitünk erősen megragadja Isten ígéreteit. Milyen megnyugtató tudat, hogy fejem és szívem az ígéreten nyugszik: a Mindenható igazságára hagyatkozom! Nem földi hiábavalóságokban, hanem az isteni igazságban bízom. Semmi sem hasonlítható ehhez a tökéletes nyugalomhoz. A béke gyöngye az ígéretek között található. Az a legértékesebb, ami támasza a haldokló embereknek, és segít nekik abban, hogy olyan örömmel lépjenek át az örökkévalóságba, mintha egy menyegzői lakomára mennének. Az a legértékesebb, ami örökké tart, és nem romlik el. Amiben minden dolog megvan - az valóban becses, és ilyen Isten ígérete.

Ha az ígéretek ilyen nagyok és értékesek, fogadjuk el őket örömmel, és higgyünk nekik! Kell-e unszolnom Isten gyermekét, hogy ezt tegye? Nem, nem akarom megszégyeníteni; bizonyosan hisz a saját Atyjának! A Mindenható fiai és lányai számára bizonyosan a világ legkönnyebb dolga hinni abban, aki erőt adott nekik, hogy Isten gyermekeivé váljanak! Testvéreim, ne tétovázzunk hitetlenséggel, hanem higgyünk teljes szívünkből!

Az ígéreteket ismernünk kell. Vajon nem kellene-e a kisujjunkban is lenniük? Nem kellene-e jobban ismernünk őket, mint bármi mást? Nem baj, ha nem olvastad a legújabb könyvet, és nem hallottál a kormány legújabb törvényéről, de jól kell tudnod, hogy mit mondott az Úr, és akarjad látni, hogy ígérete beteljesül. Annyira jártasaknak kell lennünk az Írásban, hogy mindig a nyelvünk hegyén legyen az az ígéret, amelyik a legjobban illik az esetünkre. Az Írás másolatainak kellene lennünk, az isteni ígéretnek a szívünkben kell lennie. Szomorú dolog, ha Isten bármelyik gyermekének nincs tudomása a királyi ígéret létezéséről, amely gazdagíthatná őt. Szánalmas dolog, ha bármelyikünk olyan, mint a szegény ember, aki vagyont örökölt, de semmit sem tudott róla, ezért tovább seperte az utcát, és fillérekért koldult. Mi haszna van, ha van egy horgonyod, amikor a hajód viharban hánykolódik a tengeren? Mi haszna van egy ígéretnek, amire nem emlékszel, és így nem tudsz esedezni érte imáidban? Nem baj, ha bármi mást nem ismersz, de feltétlen ismerned kell az Úr ama ígéreteit, amelyekre nagyobb szüksége van a lelkünknek, mint testünknek a kenyérre.

Az ígéreteket hasznosítanunk kell. Nemrégen egy barátom bizonyos jótékonysági célokra csekket adott nekem, és ezt mondta: „Feltétlenül vedd ki a bankból még ma.” Biztos lehetsz benne, hogy megtettem. Nem tartok magamnál csekkeket, hogy nézegessem őket vagy játsszak velük: elviszem őket a bankba, ahol felveszem a pénzt, és elköltöm.

Nagy Istenünk arra szánta értékes ígéreteit, hogy elvigyük őket hozzá, és beváltsuk azokra az áldásokra, amelyeket szavatolnak. Az ima elviszi az ígéretet a Hit Bankjába, és ott megkapja az arany áldást. Ügyelj arra, hogyan imádkozol! Ne hagyd, hogy üres formasággá váljon! Egyes emberek sokáig imádkoznak, de nem kapják meg, amit kérnek, mert nem hittel esedeznek az ígéretért. Ha bemész egy bankba, és ott egy óra hosszáig beszélgetsz a tisztviselővel, majd készpénz nélkül jössz ki, akkor mi hasznod belőle? Ha én bemegyek egy bankba, akkor átnyújtom a csekkemet a pulton keresztül, felveszem a pénzem, és megyek a dolgomra. Ez a legjobb módja az imádkozásnak is. Kérd, amire szükséged van, mert az Úr megígérte. Hidd el, hogy megkapod az áldást, és menj a dolgodra ennek teljes bizonyosságával. Kelj fel a térdepe-lésből énekelve, mert az ígéret teljesül: Isten így válaszol az imádra. Nem imád hossza, hanem ereje nyeri meg Istent, és az ima ereje az ígéretbe vetett hitedben rejlik, amelyért az Úr előtt esedeztél.

Végül beszélj az ígéretekről! Mondd el a Király udvartartásának, hogy mit mondott a Király! Soha ne rejtsd véka alá Isten lámpásait! Az ígéretek kiáltványok; írd fel őket a falra, olvasd fel őket hangosan a piactéren! Ó, beszélgetéseinket bárcsak gyakrabban fűszereznék meg Isten ígéretei! Ebéd után gyakran üldögélünk egy fél órát, ízekre szedjük az igehirdetőinket, és szapuljuk a szomszédjainkat. Ez a vasárnapi szórakozásunk! Sokkal jobb lenne, ha ezt mondanánk: „Barátom, idézz egy ígéretet!”; és ő így válaszolna: „És te is mondj egy ígéretet!” Utána beszéljen mindenki saját tapasztalatai alapján arról, hogyan teljesítette az Úr ezeket az ígéreteket, és minden jelenlévő mondja el a maga történetét Isten hűségéről. Ezekkel a szentséges beszélgetésekkel melengetnénk szívünket, megörvendeztetnénk egymást, és így hasznosan töltenénk el a vasárnapot.

Az üzletemberek üzleti ügyeikről beszélgetnek, az utazók kalandjaikról, a farmerek pedig a termésről; nem kellene-e megemlékeznünk az Úr jóságáról, és elbeszélgetnünk a hűségéről? Ha ezt tennénk, mindnyájan hitelesítenénk Péter kijelentését, miszerint az Úr „igen nagy és becses ígéretekkel ajándékozott meg bennünket.”

Charles H. Spurgeon - Ígéret szerint

10. A hívők különleges kincse

Isten ígéretei a hívők különleges kincsei: bennük van a hit öröksége. A szövetség Istenének összes ígérete a miénk, a személyes tulajdonunk. Hit által kapjuk és fogadjuk el őket, és azok alkotják valódi gazdagságunkat. A jelenben is birtoklunk és élvezhetünk bizonyos dolgokat, de vagyonunk tőkéje, birtokunk nagy része Istenünk ígéretében van. Amit a kezünkben tartunk, csak előlege annak a kegyelemből való mérhetetlen jutalomnak, amit kellő időben kifizet nekünk.

Az Úr kegyelmesen már most megad nekünk minden dolgot, amire szükségünk van ehhez az élethez és a kegyességhez, de legcsodálatosabb áldásait az eljövendő időkre tartogatja. A naponta tőle kapott kegyelem csupán költőpénz - az utazási költségekre úton hazafelé -, de nem vagyon. A gondviselésszerű ellátmányok menet közben kiosztott fejadagok, de ez nem a szeretet végső lakomája. Lehet, hogy hiányoljuk az útszéli étkezéseket, de mi a Bárány Vacsorájára megyünk. A tolvajok elrabolhatják tőlünk készpénzünket, de különleges kincsünk el van rejtve Krisztusnál, Istenben, tehát nem kell attól tartanunk, hogy elveszítjük. A kéz, amely azért vérzett, hogy a miénk lehessen ez a kincs, meg is tartja nekünk.

Nagy öröm az ígéretekben való részesedésünk teljes bizonyossága, de ezt az örömteli érzést elveszíthetjük, és lehet, hogy nehéz lesz újra megtalálnunk, ám az örök örökség bizonyosan a miénk lesz. Bár jó, ha az ember kezében ott van birtoklevelének másolata, és sok örömet lelhet az olvasásában, de valami véletlen folytán elvesztheti vagy ellophatják. Iratainak elvesztése azonban nem jelenti jogainak elvesztését. Birtoklevelének kellemes olvasgatását félbe kell ugyan szakítania, de a birtokhoz való joga nem sérül. A szövetség ígéretét minden örököstárs kegyelemből kapja, és ez a kegyelem nem vész el. Sok esemény megrendítheti a hívő biztonságérzetét, de „az ígéret bizonyos minden hívő számára.” A mi legértékesebb vagyonunk nem az ígéretben való jelenbeli vigaszunkban és bizalmunkban van, hanem magában az ígéretben, és abban a dicsőséges örökségben, amit biztosít számunkra. Örökrészünk nem a Jordán innenső oldalán van. Lakóhelyünk nem a jelen határain belül található: messziről látjuk, és várunk rá, hogy gyönyörködhessünk benne azon a nevezetes napon, amikor szövetségkötő Főnk megjelenik dicsőségben, és egész népe vele lesz. Isten gondviselése földi járandóságunk, Isten ígérete viszont mennyei örökségünk.

Elgondolkodtál-e valaha azon, hogy Isten miért az ígéretei által gondoskodik választottjairól? Azonnal kioszthatta volna az áldásait anélkül, hogy szándékait előre bejelentette volna. Ily módon elkerülhette volna, hogy szövetséget kössön velük. A dolgok természete szerint nem volt szükségszerű az ígéreteknek ez a terve. Az Úr megadhatta volna nekünk mindazt a kegyelmet, amire szükségünk van, anélkül, hogy elkötelezte volna magát. Isten – nagy hatalmával és céltudatosságával – titokban elhatározhatta volna, hogy mindent, amit a hívőkért tesz, anélkül teszi, hogy beavatta volna őket isteni terveibe. Sok rendeletét titokban tartotta a világ teremtése óta, akkor miért nyilatkoztatta ki áldásainak célját? Miért van az, hogy nyilvánosan kijelentett ígéretei szerint bánik a hívőkkel – az Éden kapujától a mai napig egészen életük földi végéig.

A kérdésben benne van a válasz. Először is, nem lehetnénk hívők, ha nem lenne egy ígéret, amiben hihetünk. Ha az üdvösség a hiten alapszik, Istennek kell tennie egy ígéretet, amin a hit gyakorolhatja magát. A hit általi üdvözülés tervét azért választotta Isten, mert ez illik legjobban a kegyelem elvéhez; és ez a terv szükség-szerűvé teszi az ígéreteket, hogy a hitnek meglegyen mind a tápláléka, mind az alapja. Az ígéret nélküli hit olyan lenne, mint egy láb talaj nélkül, amin állhatna; és az ilyen hit – ha egyáltalán hitnek nevezhető – méltatlan lenne a kegyelem tervéhez. Miután Isten a hitet tette meg az evangélium nagy parancsává, a hit az evangélium törvényének lényeges részévé vált.

Elragadó gondolat, hogy a mi hűséges Istenünk szándékosan ígér meg nekünk jó dolgokat, hogy kétszer élvezhessük őket: először hit által, másodszor pedig amikor valóra válnak. Mivel ígéret által ad, kétszer ad; és mi is kétszer kapunk, hit által elfogadva az ígéretet. Sok ígéret beteljesülésének ideje nem a távoli jövőben van, mert hit által megvalósítjuk az ígéretet, és a várt áldás előjelei örömmel töltik el szívünket jóval az áldás elérkezése előtt. Jó példa erre az ószövetségi szentek hite. Isten megígérte az Utódot, akiben a népek áldást nyernek, és ez az ígéret volt a hit indítéka, a reménység alapja és az üdvözülés indítéka sok ezer hívő számára, mielőtt Isten Fia ténylegesen megjelent az emberek között. Nem ezt mondta-e Urunk: „Ábrahám... megláthatja az én napomat: meg is látta, és örült is” (Jn 8,56)? A hívők nagy ősatyja látta eljönni Krisztus napját Isten ígéretének látcsövén keresztül, a hit szemével, és bár Ábrahám nem érhette meg eme ígéret beteljesülését, mert meghalt az Úr eljövetele előtt, akárcsak Izsák, Jákób és sok más szent, de bízott Krisztusban, örvendezett Krisztusban, szerette és szolgálta Krisztust. Mielőtt Jézus megszületett Betlehemben, és feláldoztatott a Golgotán, az ószövetségi hí-vők már látták őt, és boldogok voltak. Az ígéret Üdvözítőt adott nekik, mielőtt az Üdvözítő ténylegesen megjelent. Így van ez velünk is most: az ígéret segítségével még sohasem látott dolgok birtokába jutunk. Előrelátás által az eljövendő áldást jelenvalóvá tesszük a magunk számára. A hit elfeledteti az időt, megszünteti a távolságot, és azonnal birtokba veszi a jövőbeli dolgokat. Az Úr még nem adta meg nekünk, hogy csatlakozhassunk a mennybeli hallelujához: még nem léptünk át a gyöngykapun, és nem jártunk az átlátszó aranyból készült utcákon, de eme boldogság ígérete átvilágít nyomorúságunk homályán, és ízelítőt ad a dicsőségből. Hit által diadalmaskodunk, mielőtt kezünk ténylegesen megragadná a pálmaágat. Hit által együtt uralkodunk Krisztussal, mielőtt fejünkre tennék a soha el nem halványuló koszorút. Sokszor láttuk a menny hajnalát, miközben megpillantottuk az ígéretből áradó fényt. Amikor hitünk erős volt, felmásztunk oda, ahol Mózes állt, és láttuk a tejjel és mézzel folyó országot. Amikor az ateisták kijelentették, hogy Égi Város nem létezik, mi ezt válaszoltuk: „Vajon nem láttuk-e a Gyönyörűséges Hegyekről?” Eleget láttunk az ígéret által, hogy bizonyosak lehessünk a dicsőségben, amelyet az Úr készített azoknak, akik szeretik Őt; így hát megízleltük az első kortyot az ígért üdvösségből, és megtaláltuk benne teljes és végső örömünk biztosítékát.

Nem lehetséges, hogy Istennek az ígérettel az volt a szándéka, hogy elterelje a figyelmünket a látható dolgokról, és rátelje a láthatatlan és hitbeli dolgokra? Aki Isten ígéretén él, az egy más atmoszférába emelkedett, mint amelyik a mindennapi élet mélyen fekvő völgyeiben nyomaszt minket. „Jobb az Úrban bízni, mint az emberekben reménykedni. Jobb az Úrban bízni, mint főemberekben reménykedni” (Zsolt 118,9). És valóban így van, mert ez jobb, nemesebb, fel-emelőbb. Szükségünk van arra, hogy az isteni erő felemeljen minket eme magasztos bizalom magasságába, mert lelkünk hajlamos a sárba ragadni. Sajnos, akadályoz minket bálványimádásig menő vágyunk, hogy megnézzük, megérintsük és megfogjuk a dolgokat: bízunk érzékeinkben, de túl érzéketlenek vagyunk ahhoz, hogy bízzunk Istenben. Ugyanaz a szellem, amely arra késztette Izráelt, hogy így kiáltson a pusztában: „Készíts nekünk isteneket, hogy előttünk járjanak!”, minket arra késztet, hogy olyasmi után sóhajtozzunk, ami megérinthető, amit bizalmunk megragadhat. Áhítozunk a bizonyítékokra és a jelekre, és nem fogadjuk el, hogy az isteni ígéret biztosabb és megbízhatóbb, mint a látható dolgok. Így hát látható jelek és bizonyítékok után epekedünk, amíg rá nem kényszerülünk, hogy kipróbáljuk a biztosabb és megbízhatóbb dolgokat, amelyek láthatatlanok. Áldott dolog Isten gyermeke számára, ha el kell hagynia az átmeneti dolgok homokját az örök dolgok sziklájáért, elhívva arra, hogy az ígéret szabálya szerint járjon.

Ezenkívül az ígéretek segítségünkre vannak abban, hogy az Úrra várjunk. Amikor a hívő elhiszi az ígéretet, Isten gyermeke tudja, hogy Isten létezik, és megjutalmazza azokat, akik szorgalmasan keresik Őt. Hajlamosak vagyunk eltávolodni a valóságos Istentől. Az anyag világában élünk és mozgunk, és lenyűgöznek minket a hatásai. Testünket valóságosnak érezzük, amikor fájdalmat érzünk, és a világot is valóságosnak érezzük, amikor cipelnünk kell a keresztjét; de a test szegényes sátor, a világ pedig csupán buborék. E látható dolgok lényegtelenek, de gyakran tartósnak tűnnek számunkra. Tudnunk kell, hogy a láthatatlan dolgok éppoly valóságosak, mint a láthatóak, sőt még valóságosabbak. Szükségünk van egy élő Istenre ebben a haldokló világban, és közel kell kerülnünk hozzá, különben kudarcot vallunk. Az Úr arra oktatja embereit, hogy miként vegyék észre Őt. Az ígéret része ennek az oktatási folyamatnak.

Amikor az Úr hitet ad nekünk, és mi bízunk az ígéretében, akkor kerülünk szemtől szembe vele. Ezt kérdezzük: „Ki tette ezt az ígéretet? Ki fogja teljesíteni?”, és így gondolataink a dicsőséges Jahve közelébe jutnak. Érezzük, mennyire szükségünk van rá hívő életünk egész rendszerében, és hogy Ő mennyire valóságosan belép abba, úgyhogy benne élünk, mozgunk, létezünk. Ha az ígéret felvidít minket, az csak azért van, mert Isten áll mögötte, hiszen az ígéret puszta szavai semmit sem jelentenek számunkra, kivéve, ha Isten szájából erednek, aki nem hazudhat, és olyan kéz dolgozta ki, amely nem hibázhat. Az ígéret az isteni cél megjövendölése, az eljövendő áldás előjele; valójában annak a jele, hogy Isten közel van hozzánk. Csak Istenre hagyatkozhatunk, hogy teljesítse ígéreteit, és ez az egyik oka annak, hogy Ő az ígéret módszere szerint bánik velünk. Talán, ha az Úr az ajtónk elé dobta volna a kegyelmét anélkül, hogy előzőleg utalt volna az érkezésére, akkor nem érdekelt volna minket, hogy ki hozta. Ha rendszeresen küldte volna, ahogy a nap is felkel minden reggel, akkor talán semmibe vettük volna, mint a természeti törvények következményét, és elfelejtettük volna Istent gondoskodásának rendszeressége miatt. Bizonyára nélkülöztük volna Isten létezésének és szeretetének azt a nagy próbatételét, aminek alá vagyunk vetve, amikor olvassuk az ígéretet, elfogadjuk hit által, hivatkozunk rá imáinkban, és látjuk, hogy kellő időben beteljesül.

Az isteni bőkezűség rendszeressége, amelynek célja a hit fenntartása és gyarapítása lenne, csak gyengítené azt. Aki állami segélyből vásárolja mindennapi kenyerét, az hajlamos elfelejteni, hogy Isten keze van a dologban. Nem kellene így lennie, de mi keményszívűek vagyunk, és az emberi gondoskodás állandósága ide vezet.

Nem lepődnék meg, ha azok az izráeliták, akik a pusztában születtek, és minden reggel mannát gyűjtöttek éveken keresztül, egy idő után már nem csodálkoztak volna rajta, vagy nem látták volna benne Isten kezét. Szégyenletes ostobaság! De milyen gyakori! Sokan máról holnapra éltek, és minden kenyérmorzsában Isten kezét látták, aztán a jóságos Isten jóra fordította a sorukat, és rendszeres jövedelemre tettek szert, amit minden gond nélkül megkaptak, és nemsokára kezdtek úgy tekinteni rá, mint saját iparkodásuk eredményére, és többé nem dicsérték az Úr szerető gondoskodását. Szörnyű állapot lehet az Úr tudatos jelenléte nélkül élni – külső ellátásban részesülni, de nem Isten által; fennmaradni Isten keze nélkül! Akkor már jobb lenne szegénynek, betegnek vagy szám-űzöttnek lenni, ami rákényszerítene minket, hogy közelebb kerüljünk mennyei Atyánkhoz. Hogy elkerülhessük Isten elfelejtésének átkát, az Úr a legnagyszerűbb áldásait összekapcsolta az ígéreteivel, és rájuk hivatkozva előhívta bennünk a hitet. Nem engedi meg, hogy irgalma fátyol legyen, amely eltakarja arcát szeretetünk szemei elől, hanem ablakká teszi, amelyen keresztül Őreá tekinthetünk. Az Ígérettevő látható az ígéretben, keze pedig látható az ígéret teljesítésében; így menekülünk meg az ateizmustól, ami ott ólálkodik az ember szívében.

Azt hiszem, nem árt megismételni, hogy Isten az ígéret uralma alá helyez minket, hogy növekedhessünk a hitben. Hogyan létezhetne hit ígéret nélkül? Hogyan növekedhetne a hit, ha nem értenénk meg egyre többet az ígéretből? Az ínség órájában eszünkbe kell jutnia, hogy mit mondott Isten: „Hívj segítségül engem a nyomorúság idején, és én megszabadítlak” (Zsolt 50,15). A hívő ember elhiszi ezeket a szavakat, segítségül hívja Istent, és megszabadul; így megerősödik, és dicsőíti az Urat.

Néha a hívő azt tapasztalja, hogy az ígéret nem teljesül azonnal, hanem várnia kell rövidebb-hosszabb ideig. Ez kiváló gyakorlat a hit számára, mert próbára teszi őszinteségét és erejét: ez a próba bizonyosságot nyújt a hívő számára, és vigasszal tölti el. Isten a maga idejében válaszol az imára, megadja az ígért jótéteményt, a hit győzelmet arat, Isten pedig megdicsőül; de időközben a késedelem türelmessé tette a reménységet, a könyörület pedig kétszer olyan értékessé vált. Az ígéretek edzőpályát biztosítanak a hit számára: oszlopok és ugrólécek fiatal hitünk atlétikai edzéséhez, amelyek használatával az megerősödik, és képes áttörni egy seregen, vagy átugrani egy falon. Ha a bizalmunk Istenben szilárd, nevetünk a lehetetlenségen, és így kiáltunk: „Meglesz!”; de ez csak úgy lehetséges, hogy van egy csalhatatlan ígéret, amellyel a hit felövezheti magát.

Azok az ígéretek, amelyek még nem teljesültek, segítik előrehaladásunkat a hitéletben. Nagy és becses ígéretek bátorítanak minket, hogy a magasabb dolgokra törekedjünk. Az eljövendő jó kilátása megerősít minket, hogy kitartsunk és előrenyomuljunk. Te és én olyanok vagyunk, mint a kisgyerekek, akik járni tanulnak, és akiket úgy vesznek rá az első lépésekre, hogy egy almát tartanak eléjük. Minket egy ígéret kilátása késztet, hogy kipróbáljuk hitünk remegő lábait. Így egy lépéssel közelebb jutunk Istenünkhöz. A kisgyerek hajlamos belekapaszkodni egy székbe, és nehéz rávenni, hogy engedjen el mindent, és próbáljon meg a lábára állni; végül kellőképpen felbátorodik, és megtesz egy rövid utat, amely anyja térdeinél végződik. Ezt a kis vállalkozást újabb és újabb követi, és végül már egyedül szaladgál. Az almának nagy szerepe van a baba edzésében, akárcsak az ígéretnek a hitre való nevelésben. Egyik ígéretet kaptuk a másik után, és most már, úgy hiszem, nem kell többé a földön csúsznunk-másznunk és a rajta lévő dolgokba kapaszkodnunk, és elkötelezhetjük magunkat a hitben való járásra.

Az ígéret szükséges eszköz, amikor lelkünket mindenfajta isteni tulajdonságra és cselekvésre neveljük. Milyen gyakran mondtam: „Uram, sok dolgot kaptam tőled, áldott legyen a neved érte, de van még egy ígéret, ami nem teljesült, ezért addig megyek előre, amíg el nem érem a teljesülését! A jövő ismeretlen ország, de én a te ígéreteddel lépek be oda, és azt várom, hogy megtalálom benne ugyanazt a jóságot és kegyelmet, amely idáig követett; igen, én a földieknél nagyobb dolgokat keresek.”

Arra is emlékeztetnem kell téged, hogy az ígéret része szellemi állapotunk irányításának, mert imára serkent. Mi az ima, ha nem könyörgés az ígéret beteljesítéséért? Az ígéret úgyszólván az ima nyersanyaga. Az ima olyan vízzel öntözi az élet földjeit, amely az ígéret víztározóiban van. Az ígéret az ima ereje. Odamegyünk Istenhez, és ezt mondjuk neki: „Tégy úgy, ahogy mondtad. Ó, Uram, megígérted; könyörgünk, teljesítsd!” Tehát az ígéret az íj, amivel kilőjük a könyörgés nyilait. Ha bajban vagyok, szívesen keresek egy ígéretet, amely pontosan megfelel a szükségletemnek, és aztán ráteszem az ujjam, és ezt mondom: „Uram, ez a te ígéreted; kérem, bizonyítsd be, hogy igaz, és teljesítsd az én esetemben is. Hiszem, hogy ez a te ígéreted, és esedezem, hogy tedd áldássá a hitem számára.” Hiszek a Biblia teljes sugalmazásban, és alázatosan kérem az Urat, hogy teljesen váltson valóra minden mondatot, amit leírt. Szeretem szaván fogni az Urat, és hogy azt tegye, amit mondott, hiszen Ő mondta. Nagy dolog, ha a szükség visz rá az imádkozásra, de sokkal jobb, ha azok a várakozások késztetnek rá, amelyeket az ígéret kelt. Vajon imádkoznánk-e egyáltalán, ha Isten nem adna alkalmat számunkra az imádkozásra, és nem bátorítana minket a válasz ígéretével? A gondviselés rendjében próbára tétetünk, aztán mi tesszük próbára az ígéreteket; szellemileg éheztetünk, majd azzal a szóval tápláltatunk, amely Isten szájából ered. Ama rendszer által, amely szerint az Úr bánik a választottjaival, állandó kapcsolatban vagyunk Vele, így nem felejtjük el mennyei Atyánkat. Gyakran állunk a kegyelem trónjánál, áldva Istent a teljesített ígéretekért, és esedezve azokért az ígéretekért, amelyekben bízunk. Számtalanszor meglátogatjuk Isten lakóhelyét, mert van egy ígéret, amiért esedeznünk kell, és egy Isten, aki alig várja, hogy kegyelmes lehessen. Vajon nem kell-e hálásnak lennünk a dolgok eme rendjéért? Nem kell-e magasztalnunk az Urat, amiért nem zúdítja ránk a meg nem ígért áldások záporát, hanem növeli az értéküket azáltal, hogy ígéretei és hitünk tárgyává teszi őket?